Csáky Pál: Orbánék győzelme és a mi felelősségünk

Egy határon túli magyar vezető politikus számára Orbán Viktor győzelme ugyanis nem csak egy örvendetes, üdvözlendő tény, hanem komoly felelősség is egyben. A várhatóan kétharmados parlamenti többséget maga mögött tudó új kormány megalakulásával ugyanis a nemzeti oldal eddig még nem tapasztalt lehetőségek előtt áll, az érdekérvényesítési lehetőségeinek belső politikai akadályok legalábbis nem állhatják útját. Ezzel tehát a magyar nemzetpolitika és a nemzetstratégiai tervezés is új minőséget nyer(het). Rajtunk, határon túli magyarokon is múlik azonban, hogy ezen új irány miben nyilvánulhat majd meg. A Fidesz oldaláról immáron nem hozható fel semmi kifogás a tekintetben, hogy a szocialisták vagy bárki más gátolja érdekérvényesítő képességüket nemzetpolitikai vonalon. A kettős állampolgárságnak így elvileg nem lehet akadálya – még a szlovák aggályok sem, melyekről egyébként is tudjuk, milyen forrásból táplálkoznak.

Ugyanakkor a másik oldalon sincs helye további céltalan téblábolásnak: nem várhatjuk ugyanis az új magyar kormány támogatását, ha még magunk sem tudjuk, hogy konkrétan mit akarunk. Noha Csáky azt írja jegyzetében, hogy nagyok az elvárások Orbán irányában (ami nyilván igaz is), nekünk most legalább ekkorák az elvárásaink saját képviselőink – tehát az egyetlen felvidéki magyar párt képviselői – felé is. Orbánék győzelme számunkra óriási lehetőség, talán túlzás nélkül mondható, hogy új távlatokat nyitott meg – azonban ez csak akkor tud a javunkra szolgálni, ha van konkrétan megfogalmazott világos elképzelésünk, mit is szeretnénk megvalósítani, mihez is várjuk majd az anyaország támogatását. Ily módon át kell fésülni eddigi szókészletünket is, amelynek csak legmélyebb rejtekében volt megtalálható pl. az autonómia szó – amelyet egyébként Orbán az elmúlt években maga is többször előhúzott, tehát messze nem szentségtörés komolyabban elgondolkodni most már rajta. Ha mi magunk nem fogalmazzuk meg autonómiaigényünket – hanem még el is zárkózunk előle, tagadjuk ahol csak tudjuk, nehogy beletiporjunk a szlovákok érzékeny lelkivilágába – akkor senki nem várhatja a Fidesz-kormánytól, hogy akaratunk ellenére foglalkozzon vele. Hanem ha a felvidéki magyarság első számú stratégiai érdekeként és céljaként fogalmazzuk meg, akkor már egészen más a helyzet.

A júniusi választások eredményét illetően nincsenek illúzióim. Szlovákia a szülőföldjén magyarként élni akaró s az asszimilálódás minden formáját elutasító magyarság számára hovatovább élhetetlen, gyűlölt állammá válik. Az állam iránti kötődést, lojalitást tulajdonképpen már csak a politikusaink emlegetik, egyfajta magyarázkodásképpen, de valójában mit sem ér. Az anyanyelvünk és nemzeti identitásunk ellen indított újabb és újabb szlovák hadjáratok csak tovább mélyítik ezt a szakadékot. Nincs sok értelme tovább várakozni és felelőtlenségig elmenő módon könnyelműen bizakodni a helyzet jobbra fordulásában. Ha a Fico-kormány marad, egészen biztosan nem fog javulni a helyzetünk, hiszen az ő éltető eleme marad a magyarellenesség – az egyedüli terület, ahol látványos „eredményt” tud felmutatni.

Ebben az egyre inkább élhetetlenné váló közegben az egyedüli megoldásnak az autonómia kivívását látom. Európai példák sokasága szolgálhat mintául egy valóban európai megoldás megvalósításához, hogy valóban európai polgárhoz méltó életet élhessen egy magyar a szülőföldjén – Felvidéken. Nyilván egy igen hosszú folyamatról lenne szó, amely ráadásul igencsak nehéz út lenne. De valamikor el kellene már rajta indulni – s mikor, ha nem most, amikor kedvező a széljárás hátulról? Hogy rengeteg konfliktussal járna mindez? Igen, valóban azzal járna. De vajon mi a jobb: konfliktusok nélkül szép csendben kimúlni (mert a magyarság vészes ütemben fogy a Felvidéken), avagy konfliktusok vállalása árán is állva maradni és esetleg győzni? Ragaszkodni kell az európai példákhoz, európai megoldásokhoz és az európai módszerekhez. Ha a szlovákok magukat oly európainak tartják, akkor nehéz lesz alappal kifogásolni ezeket.