A rettenetes hazai árvizet még utolérte a szlovákiai politikai árhullám. A kár felbecsülhetetlen, hisz Meciar bokszcentrumán túl alámosta a Magyar Koalíció Pártja építményét is. Mely ártérben épült…
S közel sem volt kész, noha mind ez ideig példásan, kalákában dolgoztak rajta: a falakról hiányzott még a politikai autonómia tetőzete. A túlcsorduló nemzetállami törekvésekkel szemben – hatósági engedély híján – nem építhettek masszív jogi sáncokat, töltéseket, a Slota-féle áramlatoknak levezető kanálist…
A ködös tekintetűek és hivatásos kútmérgezők máris rákezdték, hogy a gátszakadással felérő „eredményt” külföldi vízgyűjtő területek katasztrófaelhárításának súlyos mulasztásai idézték elő – azaz Orbánék „gátlástalan irredenta kampánya” -, s az MKP-t voltaképpen a Budapestről „visszaduzzasztott” Duna mosta le a kormányképes politikai erők palettájáról.
Nos, a Fidesz-kormány nem hagyhatta ki a nemzetközi közvélemény – régóta aktuális – tájékoztatására alkalmas kerek történelmi dátumot, s időzítette az állampolgársági törvényt a trianoni békediktátum 90. évfordulójára. Hazai és külföldi ellenlábasai számára is demonstrálnia kellett: a nemzetstratégiai és társadalomlélektani ügyekben centizgetést nem ismerő határozottsággal fog eljárni mindenkor. Még ha a választási ciklusban talán taktikusabb lett volna is tekintettel lenni a szlovákok érzékenységére. (Holnap meg a szerbekére, aztán a románokéra és így tovább, újabb kilencven évig.) Kérdés persze, hogy szomszédainkra mennyire jellemző, figyelemmel lennének a mi lelki rezdüléseinkre? (Erről ékesen tanúskodik a Trianont éltető sztélé provokatív felállítása Révkomáromban.) S azon is érdemes őrlődni egy keveset, hogy hosszabb távon milyen gyümölcsöt termett az összmagyarságnak az anyaország önmegtartóztatása, a „csak rosszabb lesz nekik, ha segítünk rajtuk” politikája? Beszédes aztán az is, hogy hat szomszédunk semmi kivetnivalót nem talált a magyar eljárásban. Szlovákia magatartása tehát nagyon is sajátságos. A magyar kártya ismételt kijátszását ilyenképpen nem tekinthetjük a kéthetes budapesti kormány „gonoszkodására” adott eseti válasznak. A választások szomorú szenzációja sokkal inkább az előző, balliberális kormányzatok határokon átívelő kölcsönös erőfeszítéseiben gyökerezik. Igaz, e kölcsönösség legfeljebb a magyar érdekek kiiktatásában mutatkozott meg. Ebben valami sanda mágia folytán mindig is egyetértés volt a nacionalista prágai/pozsonyi és internacionalista budapesti bal kormányok között!
Hasonló helyzet állt elő, mint a forint elleni „kósai merénylet” esetében: a felelősség nem azé, aki elszúrta, hanem, aki szóba meri hozni a kudarcokat. Malina Hedvig s a dunaszerdahelyi magyar szurkolók megveretése, a pozsonyi „tiltott idegenvezetés” botránya, Göncz Kinga külügyminiszter lejáratása, Sólyom László szégyenteljes kiutasítása az unió, egykor a Felvidéknek nevezett tiltott zónájából – mind arra utalnak, hogy az MKP-t és a mögötte álló magyar tömegeket az utóbbi időben az anyaország passzív közreműködésével sikeresen beszorították. Tegyük hozzá, ehhez Brüsszel is szekundált! Egy rossz szó nem érte sem a cseh, sem a szlovák felet a kollektív bűnösség elvét megfogalmazó, súlyosan diszkriminatív Benes-dekrétumok érvényben tartása miatt. Slota legnagyobb örömére talán ezért s a „magassági törvény” szolidárisnak csúfolt forráselvonásai, a mieinket fokozottan sújtó munkanélküliség miatt telepedett Magyarországra mintegy tízezer túloldali magyar, mit sem remélve a tátrai tigris ruganyos gazdasági fejlődésétől.
Mondjuk ki bátran: Csákyék 4,3 százalékos választási szereplésének oka nem a vegyes házasságokban „híguló”, a (mostoha)anya-országtól „törvényszerűen” elhidegülő kisebbségi magyarok választói akaratnyilvánítása. Még csak nem is Orbán-mumus nem kívánt újjászületése. Nem. Hanem az a téves diagnózis, hogy velük és általuk nem jött el a remélt jobb világ, amelyben nem kívánják a felvidéki magyarokat mindegyre a Duna túlpartján látni – próbáljuk hát simulékonyabban! Mégsem értelmezhetjük sematikusan az önfeladás stációjaként a kétpilléres Híd sikerét, mert az – a tagadhatatlan veszteség ellenére – egy új kezdetet is jelenthet, hiszen a populista szlovák pártok kiesni látszanak a kormányzásból.
A szlovákiai magyarság kötésig áll a történelem tajtékos árjában, az évtizedes jogfosztás, számkivetés, szlovakizálás, elhagyatás kikezdte türelmét és védműveit. A nyolcszázalékos eredményt elért Bugár Béláékon a felelősség, hogy az Iveta Radicová által vezetett kereszténydemokrata ellenzéki koalíció tagjaként munkálják a szlovák-magyar megbékélést, a megmaradást biztosító autonómia kivívását. Mert ez utóbbi vívmány nélkül a Híd legfeljebb hídfőnek tekinthető, ahol az építkezés kezdetét veszi.Szerencsére van példa arra, hogy a két nép félreteszi múltbéli vélt és valós sérelmeit, s együttes erőfeszítéssel (mint Párkánynál) hidat ver közös históriánk nagy folyama felett. Ha nincs akarat erre, akkor jaj, a Kárpát-medence koros és kamasz népeinek! Kisebbségi magyarok, szlovákok, anyaországi magyarok egyként érdekeltek vagyunk abban, hogy a fölényeskedés, kisebbségi komplexusok és szűkkeblű nacionalizmus áradásának gátat emeljünk, s erős hidakat verjünk. Csak nehogy a kelet-európai lélek ismerőjét, a cseh Vladimir Holant kelljen statikus mérnökként alkalmaznunk, aki egyik versében írta: „Ki vette észre, hogy a híd / széttolta a két partot szüntelen…?”
Most hát a Híd teherpróbája következik!
Makkai Béla, Magyar Hírlap
