A német Frankfurter Allgemeine Zeitung februárban közölte „Szembe kell nézni a történelemmel“ címen Mikuláš Dzurinda szlovák külügyminiszter írását, amelyben a 82 milliós Németország és az ötmilliós Szlovákia kölcsönös kapcsolatát elemzi.
Bevezetőjében megemlíti, hogy a szlovák parlament már húsz évvel ezelőtt hozott állásfoglalalásában elítélte a kollektív bűnösség elvét, és a szlovák nép nevében sajnálkozását fejezte ki benne a német polgártársak elvesztése felett. Ez nagyon szép, de a külügyminiszter úr elfelejtette hozzátenni, hogy a hírhedt beneši dekrétumok mai napig érvényben vannak, és Szlovákiában félmillió magyar, Magyarországon pedig mintegy 90 ezer szülőföldjéről erőszakkal kitelepített felvidéki magyarnak a leszármazottjai várnak arra, hogy valaki bocsánatot kérjen tőlük, hogy a szlovák parlament kárpótolja a meghurcolt embereket, és félmillió magyar kollektív bűnősségét semmisnek nyilvánítsa. Mert a bélyeg a mai napig rajtunk van! A szlovák nemzet nevében a 20 évvel ezelőtti parlamenti nyilatkozat bocsánatot kért a meghurcolt németektől, de a mai napig nincs hajlandóság a felvidéki magyarság megkövetésére! Pedig ez akár feltétele lehetett volna Szlovákia európa uniós társulásának….De a tagság elnyerését követő csaknem hét esztendő alatt is kezdemenyezni kellett volna az Európai Parlamentben egy ilyen minket érintő szlovák parlamenti állásfoglalás kikényszerítését.
Dzurinda úr, mennyivel voltak „bűnösebbek“ a felvidéki magyarok a németeknél, hogy nekünk még mindig cipelnünk kell a keresztet, vagy mennyivel voltak „ártatlanabbak“ a németek, hogy Önök, szlovákok tőlük már bocsánatot kértek immár húsz esztendeje? A tavalyi parlamenti választásokat követő kormányprogram-egyeztetéseknél a beneši dekrétumok eltörlésének kérdését seki se merte felvetni, pedig állítólag a kormánykoalíció tagja egy minket is képviselő párt… 1998-ban és 2002-ben legalább felmerült részünkről a kérés, igaz, nem volt nagy foganatja, de mégis… Tavaly viszont nagyon elégedett lehetett Bugárék sunyi magalkuvásával…
Talán az volt a szerencséjük a németeknek, hogy Szlovákiában most már jó, ha hatezren vannak, és velük szemben – talán az Ön legnagyobb sajnálatára – még mindig félmillió magyar él ebben az országban – megbélyegezve?! Az írásban Dzurinda a bajsza alatt mosolyogva álnokul leszögezi, hogy a nemzeti kisebbségek Európát gazdagítják, és ez különösen érvényes Közép-Európa országaira, így Szlovákiára is (sic). Ehhez az előbbiek tükrében nem kell kommentárt fűzni. Példaként említi, hogy Szlovákia első, nép által szabadon választott köztársasági elnöke, Rudolf Schuster is német gyökerűnek vallotta magát, és ez senkinek sem okozott problémát. De a végén csak kibújt a rozsdás szög a zsákból, és elárulta a külügyminiszter úr azt is, hogy miért volt fontosabb a németek megkövetése: a kitoloncolt kárpáti németek annak ellenére, hogy új hazára leltek Németországban, ma „emberi hídat“ képeznek Szlovákia és Németország között, és vagyonukkal segítenek a szlovák műemlék jellegű épületek és műalkotások restaurálásában. A német beruházások Szlovákiában jelentős mértékben hozzájárulnak az ország modernizációjához, és például a német gépkocsigyártás szlovákiai letelepedésének köszönhető, hogy ma az országot Európa Detroitjának nevezik. Tehát a pénz az oka…., nem annyira a meggyőződés.
Ezen kívül a német – szlovák államközi kapcsolatok is kitűnőek Dzurinda szerint. Szerintem, a szlovák – magyar államközi kapcsolatok is tökéletesek lennének, ha a felvidéki magyarok száma megközelítené az itt élő németekét…De ezt azért mégse akarhatja, külügyminiszter úr?!
Száraz Dénes, Felvidék Ma
