Orbán Viktor magyar miniszterelnök racionális politikus. A politika szellemi kihívás számára. Hogyan értheti Iveta Radičová és Mikuláš Dzurinda politikáját? – kérdezi írásában a .týždeň hetilapban (15. szám) Jaroslav Daniška publicista.
Amikor 2009 októberében beszélgettünk vele, Orbán azt mondta hetilapunknak, hogy „Szlovákia komoly ország. A szlovákság nemzet, önálló állama van, és ez komoly dolog, amit tiszteletben tartunk.“ Orbán Szlovákia iránti tiszteletét bizonyítja Farkas Géza konzul hazarendelése a közelmúltban. A volt konzul megengedte magának, hogy Szlovákiáról és a mi történelmünkről olyan dolgokat mondjon, amilyeneket semmilyen más ország diplomatája ki nem mondana. A magyar kormány ezért azonnali hatállyal visszarendelte és leváltotta. Ezt meg kell becsülni, akkor is, ha magától értetődő dologról van szó. A kézenfekvő a mi kapcsolatainkban ugyanis gyakran nem számít kézenfekvőnek.
. két forgatókönyv
Orbán Viktor azonban másképpen is viselkedik Szlovákiával szemben. Megnyitotta a kettős állampolgárság kérdését, az itteni magyarok szavazati jogának témáját és olyan alkotmányt javasol, amelynek szövege a magyarok határok feletti egyesítéséről szól. Orbán be akarja vonni az itteni magyarokat a szomszéd ország politikai folyamataiba, fel akarja éleszteni nemzeti identitásukat és főként lojalitásukat erősítené Budapest iránt. Ha meg akarjuk érteni, miként látja Orbán Szlovákiát, az ő szemével kell látnunk a szlovák válaszokat.
Mellőzzük most Robert Ficót és Ján Slotát. A lényeg az, hogyan reagálnak a kormánypolitikusok, tehát a jobboldal.
Mikuláš Dzurinda hallgat és nem tesz semmit. Pedig Dzurinda ismeri legjobban Orbánt (kettejük kapcsolatát Orbán emlegette és nagyra értékelte az már említett, két évvel ezelőtti beszélgetésben is), mindketten kormányfők voltak 1998-2002 között és a baráti gesztusok mellett konfliktusaik is voltak.
Kissé más a helyzet Iveta Radičová esetében. A kormányfő asszony nem teljesen néma ugyan, érdekes előrelépést javasolt, a témát azonban nem tudta kézben tartani, és a magyar kormányra sem tudott jelentősebb nyomást kifejteni. A többi szlovák politikus Budapest számára érdektelen. Ján Fígeľ és Richard Sulík a kormány szlovák-magyar kapcsolatait meghatározó politikájára szinte semmilyen hatással nincs.
Hogyan értelmezheti hát egy, lényegében racionális magyar kormányfő ezt az alaphelyzetet?
Elvben két forgatókönyv lehetséges. Az első szerint a szlovák jobboldali politikusok számára ez a kérdés mellékes. A szlovák jobboldal az egyenadó, a gazdasági reform és – ilyen értelemben – a várható gazdasági siker rokonértelmű szava. Amikor azonban az állam szuverenitásáról van szó, a szlovák jobboldal csak akkor emeli fel hangját, ha a görögök helyett kellene adósságukat kifizetni. Egyébként hallgat.
A másik forgatókönyv, mely szerint a pozsonyi jobboldal úgy cselekszik, ahogyan, a félelem Slotától, illetve Ficótól. A szlovák kormánypolitikusok elvétve megszólalnak ugyan (Radičová kezdeményezése), a Fidesz ötletei nem igazán szimpatikusak nekik, lényegében azonban nincs kifogásuk ellene. Az egyetlen ok, amiért időnként valaki megszólal, belpolitikai, például a rettegés a szlovák nacionalizmustól. Félnek Slota és Fico reakciótól, ezért hát „szólniuk kell“. Nem levből, hanem az érzéseik miatt.
. hol akarat van, utat talál
Mindkét forgatókönyv eredménye ugyanaz. Pozsonyban kiszámítható partner van hatalmon, amely a hazai reformokkal van elfoglalva, és Budapest nacionalizmusánál jobban gyötri őt a zsolnai nacionalizmus. A magyar kormányfő ezért nyugodtan igazodhat Dzurinda jelszavához, s ahol akarja, ott utat is talál magának.
Mit jelent mindez Szlovákiára nézve? Iveta Radičová kormányának nincs stratégiája, hogyan válaszoljon Orbán Viktornak. Arra hagyatkozik, hogy a liberális választók nem akarnak konfliktusokat, és e kérdés miatt sem lesznek hűtlenek pártjaikhoz.
Csakhogy a szlovákiai liberális pártoknak van egy nagy problémája. Választóik nem kizárólag Pozsonyban élnek. Dzurinda pártját választotta Lándok és Námesztó, Sulíkét Brzenóbánya és Vágbeszterce, Fígeľét Trsztená és Rózsahegy. És ők tesznek Orbán Viktorra. Meg végsősoron, a liberális hagyományoktól való eltérés is jelen van itt. Elég elolvasni, mit írt a magyar nacionalizmusról egykoron Milan Rastislav Štefánik vagy Milan Hodža. Hodža például jeles művében, a Közép-európai Föderációban azt állította, hogy a nemzeti érzelem Közép-Európa egészét erősíti, a nacionalizmus pedig át van szőve demokratikus elvekkel – „egyetlen lehetséges kivétellel, Magyarországgal“.
Úgy tűnik hát, ha Szlovákiában Hodža örökösei lennének hatalmon, Budapesthez is másként viszonyulnának.
.týždeň, Jaroslav Daniška, ford. gyr
