Oláh Imre, gimnáziumi matematikatanár életét domináns módon meghatározta a diákokkal történő intenziv foglalkozás, a tudomány, az ismeretek átadása, és a nemzeti identitástudat szilárdítása is növendékeiben.
1931. augusztus 10-én látta meg a napvilágot Komáromszentpéteren, iparoscsalád gyermekeként. Az Oláh gyerekek közül Imre volt a legidősebb, utána két öccse: Miklós és György, majd végül kishúga, Terézia. Az elemi iskolát szülőfalujában végezte. Majd a középiskolai tanulmányait Érsekújvárott kezdte el. Minden nap, a negatív időjárási tényezőkre való tekintet nélkül, ha esett, ha fújt, kerékpárral tette meg a nem csekély távolságot, hogy csillapítsa a tanulás, tudományok iránt érzett vágyát. Élete egyik legnagyobb megrázkódtatását a háború alatt élte át, amikor angol gépek bombázták Érsekújvárt. Diáktársaival, tanáraival az iskola pincéjében találtak menedéket. Órákon át tartó halálfélelem, rettegés, pánik lett úrrá rajtuk, és amikor kitisztult az ég, szomorú szemekkel pásztázták a romba döntött várost. Becslések szerint, a halottak száma elérte a hatszázat. Az akkor, tizenötéves Imre elhatározta, hogy nem tér vissza többet Érsekújvárba. De már Komáromban sem volt rózsásabb a helyzet. Angol, német, orosz repülőgépek bombázták. A saját bőrükön tapasztalták a borzalmakat, üldöztetést, éhinséget. A háború után Felvidéket Csehszlovákiához csatolták, és a kormány a magyar iskolákat azonnali hatállyal bezáratta. Azok számára, akik anyanyelvükön, magyarul szerettek volna tanulni, mint Imre is, aki egész életében ragaszkodott gyökereihez, magyarságához, nem maradt más lehetőség, mint átszökjön Magyarországra. A dunamocsi és izsai halászok is segítették az embereket. Az első évben csónakon, következő évben pedig egy kitelepített gazda vagonjában bújt meg a széna közt unokatestvéreivel, és így tudták végrehajtani a „szökést”, kockára téve mindent. Évente más-más iskolába járt. Az 1947/48-as évben Eleken fejezte be a polgári iskolát, majd Szegeden folytatta a tanulmányait kereskedelmiben. Az 1949/50-es tanévet Makón töltötte. Az ottani kollégiumok olyan szigorú követelményt támasztottak a felvidéki diákokkal szemben, hogy csak akkor biztosították az ingyenes szállást, és étkeztetést, ha kitüntetett eredményt ért el a tanuló. Oláh Imrének mind a három évben sikerült. A szürke, tanulással töltött, magányos hétköznapokat bearanyozta, amikor ellátogathatott szeretett nagymamájához, Szabó Gézánéhoz, akit Medgyesegyházára telepítettek ki. 1950-ben is, mint minden évben, szünidőben haza látogatott szülőföldjére, de utána már nem térhetett vissza Magyarországra. Megnyitották a magyar iskolákat, és új „időszámítás” kezdődött a felvidéki oktatás terén. Beiratkozott a komáromi Magyar Gimnáziumba, de az akkori „káderpolitika” miatt félbe kellett szakítania. A komáromi hajógyárban vállalt munkát, hegesztőként, és egy év fizikai munka után a mesterétől olyan jó kádervéleményt kapott, hogy visszatérhetett a komáromi gimnázium falai közé, és ott érettségizett. Matematikatanára, Czókoly Béla volt az első, aki felismerte nem mindennapi, csavaros észjárását, a matematika iránt táplált elhivatottságát, affinitását és szorgalmát. 1953-ban kezdett el tanítani az akkori komáromi tizenegy éves Magyar Középiskolában, közben a pozsonyi Pedagógiai Főiskolán általános iskolai tanári oklevelet szerzett levelezőin, matematika-fizika szakon, ami egy 39 éves, gazdag, értékeket közvetítő pedagógiai pályát prognosztizált. 1958-ban, hat hetes ismerettség után feleségül vette a gimnázium fiatal tanárnőjét, Domonkos Ilonát, aki szintén matematikát és fizikát tanított. Azóta elválaszthatatlanok, kiegészítve egymást mindenben, jóban-rosszban, örömben-bánatban egymáshoz rendelte őket a sors. Ilona 1958-ban kapcsolódott be diákjaival a fizika-olimpiákba, Imre pedig összekapcsolva a két tudományágat, a matematikát és fizikát, párhuzamosan „versenyeztette” diákjait. Nemes versengés alakult ki családon belül, amikor megérkezett, György öccse is, fiatal tanárként. Czókoly Béla, Oláh Imre feleségével, és öccsével Györggyel végzett felkészítő munkája néhány év alatt az ország első iskolái közé emelte az oktatási intézményt. Bevezették az ingyenes, délutáni szakköröket, és azok keretén belül foglalkoztak a tehetséges gyerekekkel. Sok diák emlékeiben él a házaspár otthonában található „Oláh-veranda”, ahol délutánonként összegyűltek a tanulni vágyó, tenni akaró, szilárd elszántsággal rendelkező, tehetséges matematikus-fizikus „palánták”, hogy a megfelelő instrukciót, útmutatást kapjanak a cél felé vezető úton. A tanár úr egyedüli volt az országban, akinek tanítványai párhuzamosan értek el kimagasló eredményeket mind matematia-, mind pedig fizika-olimpiákon. Szinte felsorolni is lehetetlen a remek eredményeket, ma már híressé, elismert szakemberekké vált diákokat, akik megfordultak a kezei alatt. A teljesség igénye nélkül, szívesen emlékezik vissza a Szarka testvérekre, Jánosra és Imrére, akikből atomfizikusok váltak, és a pozsonyi egyetem tanárai. Pallag Jánossal érte el a legtöbb sikert, ami az olimpiákat illeti. Nagyon büszke azokra a diákjaira is, akik átvették tőle a stafétabotot, és a komáromi Selye János Gimnázium tanárai lettek. Szabó Endre fizika, Keszegh István pedig matematika fronton viszi tovább az örökséget, és adja át a feltörekvő generáció számára, nemcsak a tudomány, hanem a magyarság szeretetét is. Imre bácsi nemcsak a matematika oktatásáról, tanítási módszereiről vált híressé, hanem a hazaszeretete, magyarsága is domináns szerepet játszik életében. Regéket zengenek azokról a csónakkirándulásokról, amelyek népdaloktól, Székely himnusztól voltak hangosak. Egy szép magyar népdalra hatalmas hangsúlyt fektetett. Sok esetben közös énekléssel kezdődtek az órák, és március 15-én, október 6-án nem a szaktudományról szóltak a foglalkozások, hanem az emlékezésről és a tisztelgésről. Mindig a magyar nemzeti öntudatra nevelte diákjait, nemzetiségük, magyarságuk büszke felvállalására, és arra, hogy tudják értékelni, hogy magyarnak születtek, soha ne tagadják meg azt!
Oláh Imre közel négy évtizedes pedagógusi munkásságát nemcsak diákjai, hanem a szakma is díjazta. Több elismerő oklevélben részesült. Nyugdíjba vonulása után két évvel magáénak tudhatta Komárom városának Polgármesteri-díját. De legbüszkébb, a legrangosabb, felvidéki pedagógusnak járó kitüntetésre, a Czabán Samu-díjra, amelyet 1998-ban vehetett át Rozsnyón. 2011-ben pedig Pro Urbe-díjjal jutalmazták Komáromban. Mint azt az Oláh házaspár jelmondata is sugallja: „Soli Deo Gloria-Egyedül Istené a dicsőség”. A tanár úr a napokban ünnepli 80. születésnapját. Pályatársai, volt diákjai, és az egész felvidéki közösség nevében kérjük Isten áldását, hogy tartsa meg erőben, egészségben szerettei körében!
Holecz Attila, Felvidék.ma