A belügyminiszter egy szép nyári délutánon, a jól végzett munka örömére kényelmesen elterült hatalmas karosszékében egy kis szunyókára. Épp csak letette fejét, máris mély álomba merült, hogy még a nyála is kicsordult. Imigyen elmélkedett:
Megnyitjuk hát az ország kapuit a szakképzett külföldi munkaerő előtt. Olyanok jöhetnének csak természetesen, akik képesek integrálódni a társadalomba. Ez fontos, mert hát itt nemzetállam van, vagy mifene. Kell ugyan a szürkeállomány, de nem a békételen szürkeállomány. Ilyenből úgyis van már ennek a szerencsétlen országnak, ott vannak azok a nyughatatlan nomádok délen! Na ez aztán a szürkeállomány. A szürkemarhaállomány, hö-hö-hö, mekkora poén, ezt el kell mesélnem mindenkinek a büfében!
Hejj, azok a lovasnomádok aztán képtelenek integrálódni! Felfoghatatlan, hogy például miért ragaszkodnak ahhoz az agyonbonyolított, érthetetlen nyelvükhöz, ahelyett, hogy azt a néhány ezer szavacskát bevésnék, amit a jó öreg szlovák nyelv tartalmaz.
De mi lenne, ha kicserélnénk őket a kékkártyásokra? A melósok kapják a kéket, a magyaroknak meg adunk piros-fehér-kéket, fejenként 50 kilós csomagot, meg az infrastruktúrát. Ebben már nekik is, nekünk is van gyakorlatunk, menni fog mint a birkanyírás. S hogy senki se mondhassa, ezeknek az atyafiaknak nincsen stílusuk, hát majd íratunk Ivánnal pár dekrétumot, abból majd értenek! A vén madam, Brüsszel ezt is becsókolja, ahogy a többit! Be jó is szlovák miniszternek lenni most!
Ekkor azonban édes álmából éktelenül lármázó telefonja, meg a Pátria rádió hangja verte föl, mely épp most adta hírül, hogy “a szlovák légierő bátor pilótái leszállásra kényszerítették a személygépkocsijával (többségében magyarok által) lakott terület fölött túlságosan alacsonyan repülő szlovák országos rendőrfőkapitányt. A főrendőr felettesét, a belügyminisztert ezidáig nem sikerült elérnünk, nem veszi a telefont…”
Szűcs Dániel, Felvidék Ma
{iarelatednews articleid=”29721″}
