Mindig nagy érdeklődéssel olvasom Csáky Pál, az MKP korábbi elnökének bejegyzéseit a legnagyobb közösségi portálon, amelyeket – épp a közös eszmei alap: a felvidéki magyar közösség ügyének szolgálata miatt -a portálunk olvasói is figyelemmel kísérik.
Fontos kihangsúlyozni ezt a közös eszmei alapot, mert ez az, ami akkor is egy zászló alá sorakoztat fel bennünket, ha részkérdésekben akár homlokegyenest ellenkező nézeteket is vallunk. Csáky személyében akkor is nagyra értékelem és tisztelem a közösségéért tenni akaró, ezt minden egyéb fölé helyező, becsületes magyar embert, amikor politikusként esetleg – álláspontom szerint – helytelenül nyilatkozik vagy hibás lépéseket tesz. Volt már erre példa, s bizonyára lesz is még. Egy független, kívülálló publicista kiváltsága, hogy ezt szabadon megteheti.
Most azonban nem a bírálat, nem is a dicséret hangja szólal meg e gondolatmenetemben, hanem az aggodalomé. Azé az aggodalomé, amely Csáky – főképpen a legutóbbi időkben publikált – írásainak elolvasása után fogalmazódott meg bennem, s nem csak bennem. Előre kell bocsátanom: minthogy Csáky Pált nincs szerencsém személyesen is ismerni, így feltételezéseim és esetleges következtetéseim csupán megnyilvánulásai “elemzésével” alakultak ki, ebből adódóan maximálisan benne rejlik a tévedés lehetősége. Ami viszont ezúttal nagyonis üdvös lenne.
Aggodalmam tárgya nem más, mint amire a cím is utal: az MKP volt elnöke, miután e tisztségből az elbukott választások után (megjegyzem, én ezt távolról sem tekintem kudarcnak, minthogy a megtisztulás és jó útra térés nem mindig fájdalommentes…) távozni kényszerült, lassan, szinte alig észrevehetően kezdett eltávolodni az MKP-tól. Bár tagja az MKP elnökségének, egyes írásaiban, a szóhasználaton keresztül igenis tetten érhető ez a “finom” eltávolodás: mintegy kívülállóként tekint pártjára, úgy fogalmazza meg esetleg reá vonatkozó kritikáját. Egy “mezei” párttag, szimpatizáns – avagy egy magamfajta publicista – esetében ez teljesen normális dolog lenne, ésszerű, alapos kritikára pedig mindenkinek szüksége van a fejlődés érdekében.
Csakhogy Csáky Pál az MKP elnökségi tagja, tehát vezető politikusa. Neki bőségesen kínálkozik alkalma, lehetősége arra, hogy kritikáját – és ezzel együtt építő javaslatait – az arra rendelt fórumokon terjessze elő. E kívülállóság – amely főleg a harmadik személy használatában ragadható meg legtöbbször – azonban az ő esetében nem helyénvaló. Az MKP egyik vezető politikusa nem beszélhet úgy pártjáról, mint egy harmadik személyről, nem “ő, az MKP”, hanem minimum “mi, az MKP”.
Káosz-vagy felelősség? című írásában az állampolgárság kapcsán például ezt írja: “Az MKP sem egyértelmű néha, de ha visszatér a tavaly júniusi, a szlovák parlamentben is deklarált állásponthoz, s hozzájárul egy átgondolt petíciókampány sikeréhez, már tett valamit az ügyben”. Állampolgárság ügyében már gyakorlatilag mindenki tollat ragadott, aki él és mozog s elmondta véleményét. Annak külön örülünk, ha Csáky Pál is megfogalmazza a magáét – mindazonáltal kissé visszás, ha “ő, az MKP” nem egyértelmű számára, mikor maximálisan módjában állna egyértelművé tenni s például az említett petíciókampány sikeréhez tettekkel is hozzájárulni. Kötve hiszem, hogy ne lenne annyi érdekérvényesítő képessége és ereje az MKP elnökségében, hogy még egy gáncsoskodó testületben is ne tudná ezt az álláspontot kialakítani. Csakhogy ezt ott, e testület előtt kellene megfogalmazni elsőként, nem pedig ilyesfajta kritikaként kívülről.
Érdekes gondolat olvasható egyébként ugyanezen cikkében, mikor az állampolgárság kezeléséről ezt írja: “Ezt sem magamutogatással, sem hazudozással, sem hamis nemzetieskedéssel nem lehet kezelni”. Kérdés, vajon honnan merítette a példát Csáky, kit tekint esetleg magamutógatónak vagy hazudozónak. Mindenesetre az tény, hogy a magyar állampolgárság felvételének ügyében eleddig kétféle “hozzáállás” valósult meg, s mindkettő kivitelezője az MKP tagja. Az első “módszer” Berényi Józsefé, aki kérvényezte a magyar állampolgárságot, de a honosítási eljárás további állásáról nem adott tájékoztatást, a Belügyminisztériumot annak rendje s módja szerint lepattintotta (hazudozás?). A másik út az, amelyen Gubík László is jár, bár nem ő volt e tekintetben az első: a magyar állampolgárság megszerzésének nyílt vállalása (magamutogatás?). Nos, kik tehát konkrétan a magamutogatók és kik a hazudozók – mert arra nyilván nem gondolhatunk, hogy Csáky pártbéli kollégáira utalt, de azt se feltételezzük, hogy csak úgy “üresbe” elpuffantott pár lövést…
Másik ilyen “aggodalmat keltő” írása “Kell egy párt” címmel látott napvilágot. “A rendszerszerű megoldásokból persze nem hagyható ki a politikai szféra sem. Visszautalok a kezdő mondatra: a pártok ezt a jelek szerint nem tudatosítják. Az MKP egyelőre nem teszi, a Mostot pedig ez a téma nem is érdekli, ők nem ezért jöttek létre.” – írja Csáky. Ami a Most-ot illeti, azzal persze nincs vita, tudjuk jól, miért jöttek létre. Viszont nehéz felfogni, hogy egy vezető politikus miként nyilatkozhat saját pártjáról “tehetetlenként”. Ha nem áll módjában Csákynak ezen (a tehetetlenségen) változtatni, akkor ott valami nagy baj van. Ha nem akar, akkor még nagyobb.
Ezek persze csak kiragadott példák, melyekből még semmiféle végkövetkeztetést nem szabad levonni. Viszont átolvasva az írásokat teljes egészében, valami kezd azokra az időkre emlékeztetni, amikor Bugár Béla játszotta el gyomorforgató haláltáncát. Béla, akit – mindannyiunk nagy megelégedésére – miután letaszítottak trónjáról, jellemének megfelelő módon képtelen volt ebbe beletörődni. Ismerjük az előzményeket és következményeket is. Ezzel a hasonlattal természetesen nem szeretném Csáky Pált megsérteni, akinek a saruja szíját sem lenne méltó megoldani az előbb említett “úriember”. De az igenis szembetűnő, hogy Csáky sem igazán bírja megemészteni az elnöki pozícióból való távozását. Ki tudja, mire képesek az ilyen elfojtott vágyak: tán még a legedzettebb jellemet is próbára teszik. Mindenesetre a volt MKP-elnök megnyilatkozásait aggódva figyelem, ugyanis súlyos csapás lenne az egyébként is lelkiekben szétzilált felvidéki magyar közösség számára, ha beindulna egy újabb “alternatív vonal” az MKP-val szemben vagy mellet – azon belül, vagy kívül. A “Kell egy párt” címválasztás remélhetőleg nem egy erre utaló, afféle sajátos Freud-i elszólás. Sokkal inkább így lenne üdvös: nekünk “egy párt kell”. És az, hogy a benne politizálók a pártjukkal kapcsolatos aggályaikat, de a jobbító szándékú javaslataikat is elsősorban és mindenek előtt ott, a párt fórumain terjesszék elő és vitassák meg, hogy ne ébresszenek kételyeket a már egyébként is nagyon elbizonytalanodott közösségben.
Mindazonáltal erőst bízom abban, hogy a jól ismert Arany János-anekdota képére a fentiekben megosztott aggodalmaimra Csáky “elgondolásaival” kapcsolatban ő maga is ezt válaszolja majd: “gondolta ám a fene”.
Szűcs Dániel, Felvidék Ma
