50
Mérsékelt elragadtatással figyelem azt az átalakulást, amelyen az immár két, teljes értékű adással szolgáló Duna Televízió napjainkban átesik. És nem is csak a pestiesen éneklő képernyősökre lecserélt, szép magyar beszédű „dunásokat” hiányolom, az október első napjaitól látható, ünnepélyesen beharangozott új programok is aggodalommal töltik el a szívemet. Lőcsei Gabriella jegyzete a tévé műsoráról. Nem tudom ugyanis, hogy az m2 Zárórájából átmentett Veiszer Alinda által jegyzett Éjjeli őrjáratok mennyire kötik le a határon inneni s túli magyarok figyelmét „a magyar undergroundról” szóló adásaival; hogy felvidéki, kárpátaljai, csíki, kalotaszegi nemzettársainknak mit tud mondani efZámbó István, feLugossy László, Wahorn András, akiket úgy kapnak immár a kettős állampolgárság mellé, mint frissiben fölfogadott istállófiú a lórúgást.
Azt se nagyon értem, hogy az időszerű kulturális kínálatot terítő, dunás Kikötőből miért lett A’la’Kult. Rongyrázásból? Hogy mindenki lássa, tudunk mi ám idegenül is? Vagy hogy a nyelvét is kitörje a magyar, ha az aktuális kulturális hírek területére téved? Istenem, milyen nagyon hadakozott Kodály Zoltán mind a két, ma már erős médiatámogatással polgárjogot nyert kifejezés ellen! Hogy szerette volna, ha az aktuális helyett is, de a kultúra származékai helyett is a magyar megfelelőket használják szóban és írásban mifelénk az emberek!
De ki emlékezik ma már Kodály Zoltán anyanyelvvédő intelmeire? Zenepedagógiai módszerére is kevesen, legalábbis idehaza. Bezzeg Kínában, Japánban! De erről a mester százhuszonötödik születésnapja múltán beszélni sem érdemes – gondolják egyesek. Kiváltképpen, hogy itt van a „nyakunkon” Liszt Ferenc kétszázadik születésnapja, s nekünk, ezernyi gonddal-bajjal sanyargatott magyaroknak ezzel az évfordulóval is kezdenünk kell valamit. Kezdünk is: a „régi dunásnak” számító Teszári Nóra, az A’la’Kulttá vedlett Kikötő műsorvezetője „egy flashmobbal” emlékezik rá Budapest egyik központi terén. Azt remélik az A’la’Kult gazdái, „villámcsődület” támad majd körülötte is, mint a Kulisszában hétről hétre megjelenő Design, vagy a naiv rácsodálkozások sorozatának szánt, hangsúlyozottan civil riportert alkalmazó Angi jelenti című, új Duna TV-s program körül.
Akinek ennyi jó kevés, vagy pedig képtelen lesz rákattanni efZámbóék ellenkultúrájára (emlékeztetőül: a Magyar Tudományos Akadémia még érvényben levő kéziszótára szerint az underground alapjelentése: az úgynevezett baloldal körében megnyilvánuló, ellenkultúra kialakítására törekvő mozgalom), valamint a szervezetlen tömegjelenettel (azaz flashmobbal) ékített, bicentenáriumi emlékműsorra, annak ott lesz a királyi Magyar Televízió. Az m2 ugyanis október 22-i adásnapját – állítólag – teljes egészében Liszt Ferenc életművének szenteli. Ennek is örvendhetünk, méghozzá előítélet-mentesen. A két intézmény archívumából ugyanis bőven összeszedegethető annyi zenei ismeretterjesztő program, amennyivel az október 22-i adás megtölthető. A Magyar Televíziónak a 70-es, 80-as években volt világszínvonalú a komolyzenei műsora, a Duna Televíziónak megalakulásától a betagosításáig. Van hát miből válogatni. A tematikus adásnap házigazdáival sincs semmi baj, Bősze Ádám, aki éppen a Magyar Nemzet hasábjain kezdte az ismerkedést a médiával, és Sipos Szilvia, akit viszont a hirtelen jött nagy feladatok érleltek megbízható szakemberré, minden tekintetben, kívül-belül alkalmas arra, hogy a jeles napot lelvezényeljék.
Idehaza. Annak a gyaníthatóan szűk értelmiségi rétegnek, amelyik a Magyar Televízió szokásrendje és holdudvara szerinti összeállításokra vágyik. Az a szélesebb tömeg azonban, amelyik a miénktől kicsikét különböző zenei élményekhez szokott, amelyiknek a mindennapjaiban még elevenen él az a muzsika, s amelyik Liszt Ferencet oly igen megragadta s fantasztikus zeneszerzői tettekre sarkallta; vagy, akik tisztában vannak azzal is, hogy határainkon túl kik és hogyan tartják számon Liszt Ferencet, hogy mit jelentett – és mit adott! – ez a káprázatos tehetség, mondjuk, a román zenei életnek, mert az immár röghöz kötött Duna Televízió nem tud nekik vadonatúj felvételekkel szolgálni, alighanem kielégítetlenül maradnak. A Duna Televíziónak ugyanis éppen az volt a legnagyobb érdeme, hogy nemcsak a magyarországi nézőket kapcsolta be a magyar nemzeti média áramkörébe, de a határokon túli szakembereket is. A maguk – kisebbségi sorsukból eredő – különleges ismeret- és élményvilágukkal, kapcsolatrendszerükkel, helyismeretükkel. Elképesztő energiáikkal is. Hogy Erdélyről, a Felvidékről, Délvidékről, de a tőlünk szinte karnyújtásnyira levő Burgenlandról vagy a tengerentúli magyar közösségekről ma jóval többet tudunk zengzetes közhelyeknél, főleg azzal magyarázható, hogy a Duna Televízió a maga módján, lehetőségei szerint megteremtette a világ magyarjai közt igazán jól működő médiaautonómiát. Az összetartozás érzésének azt az elő- – vagy tán fő? – feltételét, ami nélkül voltaképpen semmiféle együttműködésről nem lehetett volna beszélnünk, még az Európai Unió ölelésében sem. Elnökök jöttek, kurátorok mentek, a Duna Televíziónál a középrész, a törzsállomány mindig tudta, hogy mi az, amit az anyaország lakóinak a határon túli magyarokról feltétlenül a tudomására kell hozni. S azt is tudta, hogy a magyarországi eseményekről gyorsan és pontosan kell tájékoztatni a világ magyarjait. Méghozzá olyan stílusban és olyan képek kíséretében, amelyek a Duna Televízió nézői számára, bárhol élnek is a világban, mindenütt érthetőek. Ezek a lehetőségek, jellegzetesen „dunás” kötelezettségek most, a nagy médiaátrendeződés labirintusában csaknem mind láthatatlanná váltak. (Erdélyi ismerőseim egyébként a labirintus magyar megfelelőjére is megtanítottak, ők a sűrű zöld növényzetből kialakított útvesztőket csalikertnek vagy csalkertnek mondják.) Remélhetőleg, csak a pillanatnyi üzemzavar miatt, a flaszterkultúra pirruszi győzelme okán.
Mégsem kell a vészharangokat megkondítani, fletói logikával panaszkodni vagy átkozódni, a fenekestül felforgatott kis magyar közszolgálatiságban is könnyen és gyorsan működésbe lehetne hozni a Duna Televíziót 1992-ben, rettenetes liberális ellenszélben életre szólító, fundamentális feladatokat. Csak egyetlen példát hozok fel erre, olyan huszonöt perces, látványnak is szép, mondanivalója tekintetében is fontos riport-dokumentumfilmet, amelyik napjainkban is meg-megjelenik a Duna Televízió mindkét műsorán. A 2011. július 22-én megesett, döbbenetes norvégiai terrorcselekmény után, kéttagú forgatócsoport indult útnak a Duna Televízióból. Marossy Géza rendező-operatőr és Papp Vera-Ágnes szerkesztőriporter, hogy megnézzék és filmre vegyék, miként reagál Norvégia békés, dolgos lakossága az egész világot megdöbbentő újfasiszta rémtettre. Más forgatócsoportokkal ellentétben, a két tehetséges „dunásnak” olyan „bedekker” volt a kezében, amelyik nemcsak az útirányt mutatta nekik, de azt is, hogy miként lehet útjukat a magyar múlthoz kapcsolni. Ezt az útikönyvet hetvenöt évvel ezelőtt egy marosvásárhelyi énekművésznő, bizonyos Szilágyi Erzsébet írta, az Utak az éjféli nap alatt című film gyakran idéz belőle. Összeveti a mai norvég valóságot azzal, amit a mifelénk kevéssé ismert művésznő talált e vidéken, ez által aztán sokkal érdekesebbnek, színesebbnek, hitelesebbnek is tűnik mindaz, amit a többi, számunkra idegen emberek által forgatott norvégiai helyzetjelentésekből kihámozhatunk. Szilágyi Erzsébet „nyomán” találkozhatunk újságíróból lett hajóskapitánnyal, számi – azaz lapp – mesemondóval, svéd idegenvezetővel, partvidéki halászokkal és tudományos kutatókkal… A világ legészakibb egyetemi központjának ifjú és középkorú lakóival is. Szavaikból egyértelművé válik, Norvégiában a többség abban bízik, hogy a júliusi terrorcselekmény, amelynek hetvenhét norvég áldozata volt, jobbá teszi az ország lakosságát.
Szokatlan, ugyanakkor igen figyelemre méltó következtetés ez; számunkra, a Kárpát-medencében, örök viszályban és elégedetlenségben élő népek számára kiváltképpen. És a két „dunás” pontosan tudta, hogy 2011 őszén igen nagy szükségünk van erre a „leckére”. Tudta, s hozta is szélsebesen. Hogy is ne hozták volna, így szokták meg, ezt tanulták a Duna Televízióban.
Lőcsei Gabriella, MNO/Felvidék.ma
Azt se nagyon értem, hogy az időszerű kulturális kínálatot terítő, dunás Kikötőből miért lett A’la’Kult. Rongyrázásból? Hogy mindenki lássa, tudunk mi ám idegenül is? Vagy hogy a nyelvét is kitörje a magyar, ha az aktuális kulturális hírek területére téved? Istenem, milyen nagyon hadakozott Kodály Zoltán mind a két, ma már erős médiatámogatással polgárjogot nyert kifejezés ellen! Hogy szerette volna, ha az aktuális helyett is, de a kultúra származékai helyett is a magyar megfelelőket használják szóban és írásban mifelénk az emberek!
De ki emlékezik ma már Kodály Zoltán anyanyelvvédő intelmeire? Zenepedagógiai módszerére is kevesen, legalábbis idehaza. Bezzeg Kínában, Japánban! De erről a mester százhuszonötödik születésnapja múltán beszélni sem érdemes – gondolják egyesek. Kiváltképpen, hogy itt van a „nyakunkon” Liszt Ferenc kétszázadik születésnapja, s nekünk, ezernyi gonddal-bajjal sanyargatott magyaroknak ezzel az évfordulóval is kezdenünk kell valamit. Kezdünk is: a „régi dunásnak” számító Teszári Nóra, az A’la’Kulttá vedlett Kikötő műsorvezetője „egy flashmobbal” emlékezik rá Budapest egyik központi terén. Azt remélik az A’la’Kult gazdái, „villámcsődület” támad majd körülötte is, mint a Kulisszában hétről hétre megjelenő Design, vagy a naiv rácsodálkozások sorozatának szánt, hangsúlyozottan civil riportert alkalmazó Angi jelenti című, új Duna TV-s program körül.
Akinek ennyi jó kevés, vagy pedig képtelen lesz rákattanni efZámbóék ellenkultúrájára (emlékeztetőül: a Magyar Tudományos Akadémia még érvényben levő kéziszótára szerint az underground alapjelentése: az úgynevezett baloldal körében megnyilvánuló, ellenkultúra kialakítására törekvő mozgalom), valamint a szervezetlen tömegjelenettel (azaz flashmobbal) ékített, bicentenáriumi emlékműsorra, annak ott lesz a királyi Magyar Televízió. Az m2 ugyanis október 22-i adásnapját – állítólag – teljes egészében Liszt Ferenc életművének szenteli. Ennek is örvendhetünk, méghozzá előítélet-mentesen. A két intézmény archívumából ugyanis bőven összeszedegethető annyi zenei ismeretterjesztő program, amennyivel az október 22-i adás megtölthető. A Magyar Televíziónak a 70-es, 80-as években volt világszínvonalú a komolyzenei műsora, a Duna Televíziónak megalakulásától a betagosításáig. Van hát miből válogatni. A tematikus adásnap házigazdáival sincs semmi baj, Bősze Ádám, aki éppen a Magyar Nemzet hasábjain kezdte az ismerkedést a médiával, és Sipos Szilvia, akit viszont a hirtelen jött nagy feladatok érleltek megbízható szakemberré, minden tekintetben, kívül-belül alkalmas arra, hogy a jeles napot lelvezényeljék.
Idehaza. Annak a gyaníthatóan szűk értelmiségi rétegnek, amelyik a Magyar Televízió szokásrendje és holdudvara szerinti összeállításokra vágyik. Az a szélesebb tömeg azonban, amelyik a miénktől kicsikét különböző zenei élményekhez szokott, amelyiknek a mindennapjaiban még elevenen él az a muzsika, s amelyik Liszt Ferencet oly igen megragadta s fantasztikus zeneszerzői tettekre sarkallta; vagy, akik tisztában vannak azzal is, hogy határainkon túl kik és hogyan tartják számon Liszt Ferencet, hogy mit jelentett – és mit adott! – ez a káprázatos tehetség, mondjuk, a román zenei életnek, mert az immár röghöz kötött Duna Televízió nem tud nekik vadonatúj felvételekkel szolgálni, alighanem kielégítetlenül maradnak. A Duna Televíziónak ugyanis éppen az volt a legnagyobb érdeme, hogy nemcsak a magyarországi nézőket kapcsolta be a magyar nemzeti média áramkörébe, de a határokon túli szakembereket is. A maguk – kisebbségi sorsukból eredő – különleges ismeret- és élményvilágukkal, kapcsolatrendszerükkel, helyismeretükkel. Elképesztő energiáikkal is. Hogy Erdélyről, a Felvidékről, Délvidékről, de a tőlünk szinte karnyújtásnyira levő Burgenlandról vagy a tengerentúli magyar közösségekről ma jóval többet tudunk zengzetes közhelyeknél, főleg azzal magyarázható, hogy a Duna Televízió a maga módján, lehetőségei szerint megteremtette a világ magyarjai közt igazán jól működő médiaautonómiát. Az összetartozás érzésének azt az elő- – vagy tán fő? – feltételét, ami nélkül voltaképpen semmiféle együttműködésről nem lehetett volna beszélnünk, még az Európai Unió ölelésében sem. Elnökök jöttek, kurátorok mentek, a Duna Televíziónál a középrész, a törzsállomány mindig tudta, hogy mi az, amit az anyaország lakóinak a határon túli magyarokról feltétlenül a tudomására kell hozni. S azt is tudta, hogy a magyarországi eseményekről gyorsan és pontosan kell tájékoztatni a világ magyarjait. Méghozzá olyan stílusban és olyan képek kíséretében, amelyek a Duna Televízió nézői számára, bárhol élnek is a világban, mindenütt érthetőek. Ezek a lehetőségek, jellegzetesen „dunás” kötelezettségek most, a nagy médiaátrendeződés labirintusában csaknem mind láthatatlanná váltak. (Erdélyi ismerőseim egyébként a labirintus magyar megfelelőjére is megtanítottak, ők a sűrű zöld növényzetből kialakított útvesztőket csalikertnek vagy csalkertnek mondják.) Remélhetőleg, csak a pillanatnyi üzemzavar miatt, a flaszterkultúra pirruszi győzelme okán.
Mégsem kell a vészharangokat megkondítani, fletói logikával panaszkodni vagy átkozódni, a fenekestül felforgatott kis magyar közszolgálatiságban is könnyen és gyorsan működésbe lehetne hozni a Duna Televíziót 1992-ben, rettenetes liberális ellenszélben életre szólító, fundamentális feladatokat. Csak egyetlen példát hozok fel erre, olyan huszonöt perces, látványnak is szép, mondanivalója tekintetében is fontos riport-dokumentumfilmet, amelyik napjainkban is meg-megjelenik a Duna Televízió mindkét műsorán. A 2011. július 22-én megesett, döbbenetes norvégiai terrorcselekmény után, kéttagú forgatócsoport indult útnak a Duna Televízióból. Marossy Géza rendező-operatőr és Papp Vera-Ágnes szerkesztőriporter, hogy megnézzék és filmre vegyék, miként reagál Norvégia békés, dolgos lakossága az egész világot megdöbbentő újfasiszta rémtettre. Más forgatócsoportokkal ellentétben, a két tehetséges „dunásnak” olyan „bedekker” volt a kezében, amelyik nemcsak az útirányt mutatta nekik, de azt is, hogy miként lehet útjukat a magyar múlthoz kapcsolni. Ezt az útikönyvet hetvenöt évvel ezelőtt egy marosvásárhelyi énekművésznő, bizonyos Szilágyi Erzsébet írta, az Utak az éjféli nap alatt című film gyakran idéz belőle. Összeveti a mai norvég valóságot azzal, amit a mifelénk kevéssé ismert művésznő talált e vidéken, ez által aztán sokkal érdekesebbnek, színesebbnek, hitelesebbnek is tűnik mindaz, amit a többi, számunkra idegen emberek által forgatott norvégiai helyzetjelentésekből kihámozhatunk. Szilágyi Erzsébet „nyomán” találkozhatunk újságíróból lett hajóskapitánnyal, számi – azaz lapp – mesemondóval, svéd idegenvezetővel, partvidéki halászokkal és tudományos kutatókkal… A világ legészakibb egyetemi központjának ifjú és középkorú lakóival is. Szavaikból egyértelművé válik, Norvégiában a többség abban bízik, hogy a júliusi terrorcselekmény, amelynek hetvenhét norvég áldozata volt, jobbá teszi az ország lakosságát.
Szokatlan, ugyanakkor igen figyelemre méltó következtetés ez; számunkra, a Kárpát-medencében, örök viszályban és elégedetlenségben élő népek számára kiváltképpen. És a két „dunás” pontosan tudta, hogy 2011 őszén igen nagy szükségünk van erre a „leckére”. Tudta, s hozta is szélsebesen. Hogy is ne hozták volna, így szokták meg, ezt tanulták a Duna Televízióban.
Lőcsei Gabriella, MNO/Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”30387″}
