Samu Katalin, a Csemadok Pelsőci Alapszervezete egykori elnöke és a Pelsőci Női Kar vezetője idén megkapta a Csemadok Életmű Díjat, melyet január 30-án pelsőci otthonában adtak át. A Felvidék.ma-nak vall az életéről, tevékenységéről, sikereikről, de megosztja az olvasókkal tapasztalatait is.
Samu Katalin munkásságát a január 22-i galántai díjátadón Tóth Sándor méltatta. A rimaszombati születésű, a természettől abszolút hallással megáldott Samu Katalin egész életét a magyar kultúrának szentelte. Zenepedagógusként sok fiatal tehetséget indított útjára. A zongorán kívül a kórusmozgalom „megszállottja” is volt, a vezetése alatt álló községi kórus országos méretben is figyelmet keltő eredményeket ért el. A kitüntetett egészségi okok miatt nem tudott személyesen részt venni a galántai gálán, kitüntetését Füzék Erzsébet vette át.
Maj január 30-án meghitt családi környezetben adták át neki a Csemadok Életmű Díjat. Az elismerést a Csemadok Rozsnyói Területi Választmánya nevében méltatója, Tóth Sándor és Füzék Erzsébet vitte el pelsőci otthonába. A kitüntetéshez a község polgármestere, Gergely Gábor, az önkormányzat nevében, Dr. Varga András, a helyi Csemadok alapszervezet nevében pedig Ambruzs István gratuláltak a díjazottnak. Ott létükkor vidám, baráti beszélgetés során visszaemlékeztek a hosszú évek során kifejtett tevékenységére. Samu Katalin a Felvidék.ma-nak a díjátadást követően adott nyilatkozatot.
– Tudomásunk szerint, ez a második jelentős kitüntetés, amit kapott. Mit szól az elismeréshez?
– Természetesen nagyon megörültem a Csemadok Életmű Díjnak, mint az elismerés egy formájának, hiszen olyan régtől tettem már a dolgom a kultúra területén. Az első díjat a szlovákoktól kaptam, Kassa megye kitüntetését vehettem át egy pár évvel ezelőtt Tőketerebesen, a megye elnökétől, ahová Fejes Katalin vitt el autóval, ugyanis ilyen utaknál már nagyon elfáradok. Bár igaz, nem halmoznak el díjakkal, de most a díjat itthon vehetem át, mert egészségi állapotom miatt már utazásra nem vállalkozok.
– A kultúra melyik területén tevékenykedett?
– Lelkész családból származom Rimaszombatból. Édesapám Pelsőcön szolgált és tőle kaptam a zene szeretetét ajándékba. Kassán elvégeztem a konzervatóriumot és karmesternek tanultam ki. Ebből adódóan azt mondanám, hogy főleg zenéltem és zenéltettem. Több mint tíz évig voltam a Pelsőci Csemadok Alapszervezetének elnöke, és sok emberrel együtt – tanítók, tanulók, kultúrát kedvelők – vittük, fejlesztettük a kultúrát a községben. Gyakran zongoráztam – én voltam az „ingyen zenész”. Nagyon sok, szép kultúrműsor valósult meg ez alatt az idő alatt. Mindemellett zongorát tanítottam. Jó volt, szép volt, de már vége van az életem aktív szakaszának. Ma már a kultúra sajnos nem cikk. Kevés embert érdekel.
– Melyek voltak életének legfontosabb állomásai?
– Egyértelműen Tahi. Ez egy református üdülőhely Magyarországon, ahová évente jártam gyerekkorom óta. Zenei heteket tartottak itt, ahol fantasztikus dolgokat élhettem meg, nagyszerű embereket ismerhettem meg. Itt ismerkedtem meg Máté János professzorral is, akitől a zene területén a legtöbbet tanultam. A későbbiekben is befolyásolták ezek a tapasztalatok, amelyekre itt tettem szert, az egy hét alatt évente. Tanítványaim közül még most is sokat gondolok Tömöl Gabriellára, aki szintén részt vett ebben a táborban is. Reméltem, majd átveszi tőlem az énekkart. Zongora tanítványból, énekkar tag lett, majd karmester. Nagyon tehetséges volt, de az élet másfelé sodorta.
– Ön 1975-ben megalakította a Pelsőci Női Kórust. Milyen eredményeket sikerült elérniük?
– A női kórussal szinte bejártuk „fél Európát”. A 33 év alatt, míg dirigáltam, sok és sikeres fellépéseink voltak. Ezek közé sorolnám már az első szereplésünket is, a „Tavaszi szél” elnevezésű versenyen, vagy a Kodály Napok keretén belül, ahol szinte évente megméretettünk. 1984-ben, Galántán az első helyezés mellé még a zsűri dicséretét is elnyertük. Nem csak Szlovákia-szerte, de Magyarországon, Romániában, Lengyelországban voltak fellépéseink. Később mi is szerveztünk nevezetes zenei programomat, a legismertebb talán a Bárdos Lajos Zenei Hetek lettek, melyet több mint tíz éven át szerveztem. 25 tagja volt a kórusnak, de ma már a fiatalok nagyobb része nem akar Kodályt és Bartókot énekelni. Nincs utánpótlás. A mai ember gondolkodása számomra elszomorító.
– Egy ilyen aktív életű személyiségnek sok barátja lehet. Tartják Önnel a kapcsolatot?
– Van egy-két ismerős család, akik látogatnak. Naponta jár hozzám a gondozónő, aki segít a mindennapi teendőket ellátni. De egyedül maradtam. Ez az, amit nem tudok elfogadni, de nem tudok ellene tenni.
– Tevékenysége során nagy tapasztalatra tett szert. Mit üzen az embereknek, zenészeknek?
– Ez az egész élet, világ, generáció teljesen kifordult a sarkából. Az én időmben a Csemadokban tevékenykedni, a magyar kultúráért tenni kitüntetés volt, öröm, élmény. Az életemben váltakozott a kultúra és a kórház. Az énekkart vezettem, amíg el nem fogytak az énekesek, és engedte az egészségem. Nekem nem volt családom, csak az énekkarom. Most már csak ülök tétlenül. Az embereknek oda kellene figyelni a másikra, visszatérni az életnek a medrébe, lassítani kicsit, meríteni a múltból és a jövőnek megőrizni a magyar kultúrát.
– Köszönjük a beszélgetést, hogy megosztotta olvasóinkkal az emlékeit, gondolatait.
Beke Beáta, Felvidék.ma
További fényképek a Képgalériánkban.
{iarelatednews articleid=”32062″}
