Folyamatosan zajlik egyfajta mellébeszélés. Nem látok arra nagy esélyt, hogy akár Szlovákia, akár Magyarország a közeljövőben meg tudná oldani a „cigánykérdést”. Ehhez ugyanis egyenes beszéd kellene, és a társadalmon belül elfogadott, praktizált magatartás lenne szükséges.
Ezzel szemben naponta tapasztaljuk a „legmagasabb” szintről származó hazugságokat, a legjobb jóakarattal is csak tájékozatlanságból, vagy időzavarból eredő tévedéseknek nevezhető véleményeket, ám nincs az ilyenekkel szemben semmiféle retorzió, állíthatunk akármilyen idültséget, elég ha az valahogy szinkronba hozható egy-két nagyhatalmú valaki véleményével, vagy sokszor már az is elég, ha nem okoz nagyobb gondot az ilyeneknek.
Véleményem szerint, aki ehhez a mentalitáshoz igazítja viselkedését, annak szinte mindent szabad. Hogy jön ez a cigánykérdés megoldásához? Nagyon egyszerűen úgy, hogy cigányaink tanulékonyabbak más csoportoknál. Náluk nem gond nem azt mondani, ami nem az ő véleményük. Gyorsan megtanulták, hogy saját igényeiket is úgy teljesíthetik, ha elsősorban nem magukra figyelnek, hanem a forrás érdekeit ismerik meg nagyon alaposan. Nemcsak odafigyelni képesek, hanem az ilyen megfigyelésen alapuló ismereteiket nagyon jól tudják elemezni, jól kiszűrik közülük a számukra hasznosítható tényeket, s azt fenntartások nélkül alkalmazzák, kihasználják.
Vígan szaporodnak, fennmaradnak, s közel sem igényel fennmaradásuk annyi gondoskodást, támogatást, mint amit mások pl. igényelnek, s jobb esetben meg is kapnak. Akkor ki a hatékonyabb? Ki az életképesebb? Ki fog fennmaradni, s ki lesz az, aki valószínűleg alulmarad?
Persze szinte hallom, hogy azért az emberi kultúra nemcsak étel meg ital, meg jó öltözet és biztos otthon. Természetesen ez igaz. Azonban nem árt tudatosítani, hogy a feltételeknek is van egyfajta belső hierarchiájuk, amiben az elsők feltételei a továbbiaknak. Ám azt is észre kellene venni, hogy az előbb felsoroltak biztosításában milyen lehetőségeket kínál Szlovákia és Magyarország a napokban. Talán ott van a baj, hogy egyes rétegeknek indokolatlanul és sokszor érdemtelenül túl sokat biztosít ezekből, másoknak meg nagyon keveset, vagy szinte semmit. A legnagyobb baj pedig az, hogy miközben ezt teszi, mindenféle álszent maszlaggal próbálja álcázni hazug mivoltát. Fennmaradását pedig csupán annak a rendszernek köszönheti, aminek ez az alaptermészet nem számít. Ilyen körülmények között talán érthető, hogy ez a fajta társadalom talán meg tud oldani egy-két periférikus problémát, amiken jól el lehet csámcsogni, ám lényeges kérdések megoldását nem várhatjuk tőle.
Így hát Kotlebáék még néhányszor tüntethetnek, a Fico, Dzurinda és a hozzájuk hasonló szélhámosok meg jókat röhögnek, mert nem nekik kell kitalálni valamiféle figyelemelterelő témát, aminek árnyékában nyugodtan folytathatják piszkos kis és nagy üzelmeiket.
Annak idején kezdő tanító koromban Ógyallán öreg Kovács volt egy személyben a parlament, kormány, bíróság, sőt a karhatalmat is ő irányította, és lássatok csodát, rendszere semmivel sem volt rosszabb semmiféle demokráciánál. Mindebből azt a következtetést tudom levonni, hogy nem a „rendszer” a megoldás kulcsa, hanem az ember, aki annak tetején áll…
Varga Lajos, Felvidék.ma
