Érettségizett ifjak hálaadó szentmiséjén vettem részt a napokban, ami napjainkban nem éppen megszokott vagy divatos jelenség középiskoláinkban. Tizennyolc éves szabad ifjak egyenruhában, csoportban vonultak a templomba tanáraikkal. A fegyelmezettség abszolút természetes volt náluk, a fiúk közül páran ministráltak, a lányok felolvasták a napi olvasmányt, szentleckét és a könyörgést, illetve hálaadó imát. Ebbe belefoglalva a jó Istenhez szóló köszönetüket, hálájukat szüleikért, tanítóikért, az iskolában eltöltött évekért, a barátságért, szeretetért. Figyelemmel hallgatták az ifjú lelkiatya jövőbe szóló üzenetét, gondolatait, és együtt énekelték az iskola énekkarával, tanítójuk gitáros kíséretével a legszebb Mária énekeket, a hálaadó imákat.
S történt mindez az érettségiket befejező napon 37 fokos hőség idején a záró bankett előtt június 20-án, 13.00 órai szentmisén Esztergomban.
Arra gondoltam a szentmise után, hogy, mi lenne, ha egyre több óvodában, iskolában megtanítanák a gyerekeket a hálaadásra, a köszönetre, mert sajnos a napi tapasztalat azt mutatja, hogy sem a gyermek, de a szülő sem (kölcsönösen egymásnak sem) ismerik már, nem hogy a hálaadást, köszönetet, de a tiszteletadást sem. Mert nincs hol megtanulniuk! Az egyházi iskola meg még nem vonzó a mai szülő számára, inkább etikára adja gyerekét, mert ott neki nem kell (talán) példát mutatnia.
Mi felnőttek meg, nyilvánosan alig tudunk már köszönetet mondani: a főnök a beosztottnak végképp, a helyi hatalmasság a lakosnak meg abszolút, mert ő a HIVATAL feje, meg ő a Község. Ma már az önkéntes munkáért (ami alig akad) sem jár köszönet, sőt a nyüzsgő embert inkább nem szeretik. Sajnos jó példa nincs egy kis-, és nagygyerek számára. A családban is elfelejtődött a köszönet és hála kinyilvánítása, mert a szülőnek, gyereknek egyaránt kötelességei vannak, és elvárásai egymással és másokkal szemben is.
Olykor azért mégis akad meglepetés, ellenpélda: a minap a hírközlések között olvastam a Szlovákiai Magyar Írószövetség igen szép gesztusáról, amikor is köszöntötték az életjubileumukat ünneplő írástudó tagokat országos szinten. Na erre is ritkán van példa. Jutott eszembe ez a gondolat azért is, mert pl. a legnagyobb országos szervezet a Csemadok sem igen gondol azokra az országos vagy járási szinten kerek jubileumot megélő önkéntes, vagy frontharcos emberekre, akik sokat tettek, tesznek ma is azért, hogy országos, járási vagy helyi szinten éltessék az egyetlen magyar kulturális szervezetet. Na nem a kitüntetésekre gondolok, az itt-ott eljut valakihez (vagy nem), de sajnos már az utóbbi évtizedekben már sem helyi szinten, sem felsőbb szinten nincs elismerése, köszönet (semmi más) a magyarságért, közösségért végzett munkának.
Hát akkor honnan is legyen gyerekeink, a jövő nemzedék számára a jó példa?
Dániel Erzsébet, Felvidék.ma
