Szűkebb és tágabb értelemben felfogott térségünk jeles közgazdászai, gazdasági elemzői egyre nagyobb riadalommal említik a strómanok jelenlétét egy-egy nagyszabású üzlet megkötésénél.
Ott vannak a hatalmas, stratégiai jelentőségű földterületek, energiaforrásaink lelőhelyeinek a felvásárlásánál, de akár kisebb tranzakciók megkötésénél is, melyek idővel egy-egy térség lakóinak életét alaposan megkeseríthetik, de akár nemzeti sajátosságainak jellegét is megbonthatják.
Ha visszapillantunk a történelemben, Európa egyik legcsodálatosabb része, a Kárpát-medence erdői, vizei, ásványkincsei mindig is vonzották a területfoglaló hordákat – gondoljunk csak a keleti népek hódítási kísérleteire, a germán törzsek próbálkozásaira, a török hordák pusztításaira, s más területfoglalók randalírozásaira. Területéhségük korántsem volt a véletlen műve, hiszen az itteni kiegyensúlyozott éghajlati viszonyok embernek és állatnak egyaránt kedveznek, a magas bonitású termőföld biztosítja a megélhetést, az ásványokban, energiahordozókban gazdag területek pedig a fejlődést.
A stróman jön, és mindenkit lefizet, vagy átver
Változott a kor, változtak a „területfoglalók” módszerei is. Ma nem pajzsok mögött menetelő seregek, lóháton, tankon érkező hódítók hada igyekszik szeretett Kárpát-medencénket elfoglalni. Rendszerint „sztájlingolt” magánrepülőgépen, márkás öltönyben, elegáns kísérőszemélyzettel érkezik hozzánk terepszemlére a stróman. A terep előkészítve, az ő helyi komprádorai, informátorai rég lefizetve, az Európai Unió „okos” ajánlásainak betartása mellett az ország törvényeinek kiskapui megkeresve, sőt – helyi célszemélyek közreműködésével – akár kettős állampolgársága is elintézve, majd a kiszemelt üzlet megkötve. Hogy kit is képvisel a stróman? Kinek is az érdekeit szolgálja majd? Senkit sem érdekel. A lényeg a pénzzel teli koffer, amit itt hagy. Jól jár a közvetítő, még jobban az állami tisztségviselő, és „jól járnak”(?) azok a kisemberek is, akik végső soron fillérekért eladták erdeiket, földjeiket, hiszen munka hiányában egy rövid ideig meg tudnak majd élni ebből a pénzből, és elkerülik, hogy a fejük felől elvegyék a tetőt. Ettől a ponttól kezdve a birtokolt, kerítés mögötti hatalmas terület jövőjéről a stróman megbízói döntenek. Nem sietnek, hiszen idejük bőven van.
„A degeszre gazdagodott politikus nem foglalkozik a piszkos ügyletekkel, főleg ha ő is úszik bennük”
De mi se siessük el a következő gondolatsorokat, és bevezetőként, pőre kíváncsiságból kérdezzük meg: Lehet, hogy a stróman gépe egy olyan országban szállt fel, ahol háborúskodás folyik, ahol vízhiány van, és az erdő is ritka kincs a homokbuckák mentén? Ki tudja… Mindenesetre a stróman teljesítette megbízói felkérését. Hogy zsebszerződésekkel, csalásokkal foglalt területet? Az az érzésem, hogy némelyik degeszre gazdagodott politikusunknak, önkormányzati vezetőnknek a saját háta közepe is érdekesebb, mint az, hogy ezt vizsgálja, s az alattomos területfoglalások, üzletkötések leleplezésével foglalkozzon. főleg akkor nem, ha hatalmánál fogva, csendben, titokban, kamunevek mögé bújva ő is úszik a hasonló piszkos ügyletekben.
Erdélyi magyarjaink megfújták kürtjeiket annak láttán, hogy – amint ezt közölték is a nagyvilággal – amolyan „famaffia” irtja Erdély erdőit, s idegen jelzésű, pótkocsis kamionok tucatjai szállítják naponta az elsőrendű nyersanyagot külföldre. Szemtelenségük odáig fajult, hogy sokszor már sem természetvédőt, sem erdőtulajdonost, sem védett területet nem vesznek figyelembe, és a ki tudja kik által felbérelt strómanok helyi talpnyalói és bűntársai félemlítenek meg mindenkit, aki szólni, tiltakozni mer. Az erőszakkal, kiskapuk keresésével felvásárolt hatalmas erdőterületeket ma irtásra, holnap például víznyerésre használják majd, esetleg lakóparkokat építenek itt, távoli országokból ideköltözők részére. Azok számára ugyanis, akiknél ma a pénz koncentrálódik, holnap-holnapután is akad majd helyi lakáj, vagyis kormányhivatalnok, helyi tisztségviselő, aki rányomja gömbölyű pecsétjét mondjuk egy hatalmas ásványvíz-konszern üzemének építési és működési engedélyére, a helyi vízforrások kihasználására. Az őslakos erdélyiek meg vásárolhatják a külföldről behozott, a fejlett országokban nem eladható ócska tucatárut, és valamelyik külföldi cég plázájában, csicsás flakonokban, drágán megvásárolhatják majd a régenvolt saját vizüket.
Kisemmizésünk, tönkretételünk története
Tehát Erdély beszólt, az Európai Unió hallgat. A mindig a szabad piacról – a mi nyelvünkre lefordítva rablógazdálkodásról – kukorékoló neoliberálisok európai parlamenti „mindentszabad” kórusa a leghangosabb a mai napig, habár a gazdasági csődhelyzetek, országok és ezek polgárainak elszegényedése láttán néha már ők is bekiabálják ködösítés gyanánt, hogy az otthon termesztett sárgarépa a legízletesebb. Arról persze nem szólnak, hogy a kelet-közép-európai gazdáknak lassan már nincs hol és nincs mivel megtermelniük a honi sárgarépát, hiszen korábban éppen a neoliberálisok uszították ránk a már a régi demokráciákban megtollasodott földkupeceket, vagyis a pénzéhes strómanokat. Előzetesen persze ellehetetlenítették a helyi gazdálkodást, és beengedték a honi piacokat leépítő, a mézesmadzagot az orrunk előtt lengető plázákat.
„Unokáink fogják felhánytorgatni, mekkora hiba volt idegenek kezére játszani a termőföldjeinket”
A helyi viszonyokat jól ismerő közgazdasági elemzők sem a közelmúltban, sem ma nincsenek meghatódva a Lisszaboni Szerződés és a földtörvény – valahol a gyorsvonatban, vagy repülőgépen íródott – egyes bekezdéseitől. A Lisszaboni Szerződés például a földet a tőke részének minősíti, így tehát forgalomképes, hiszen a tőke szabad áramlása és a letelepedés szabadsága az uniós polgárok alapjoga. A szerződés „csupán” arról feledkezett meg, hogy a korábban kommunista egyeduralom alatt álló országok későbbi földtulajdonosai nem ugyanarról a pontról indultak, mint a fejlett nyugati országok polgárai, így hamarabb elvesztették földjeiket, minthogy jó körülmények között elkezdhettek volna gazdálkodni, esetleg helyi gazdáknak bérbe adhatták volna. Például ki hallott olyasmiről, hogy szlovák vagy magyar állampolgár Dániában vásárolt földet? Azt a magas számot viszont, hogy mennyi dán vásárolt földet közvetve vagy közvetlenül, akár zsebszerződések formájában a Kárpát-medencében, majd gyerekeink, unokáink észlelik évek múltán. Ők fogják felhánytorgatni elődeiknek, mekkora hibát követtek el, amikor a lakóhelyük környezetében található termőföldeket – naivitásból vagy tudatlanságból – idegenek kezére játszották.
Az átrendeződés utáni eufórikus időszakban nem alakultak meg a fejlett országok gazdálkodási modelljeit ismertető, és bevezető, puha kölcsönöket, szaktanácsadást biztosító intézmények. Nem állítottak fel helyi gazdákból álló földbizottságokat, nem részesítették előnyben földvásárláskor a helyi gazdákat, nem ismertették a a kis területen működő családi vállalkozások együttműködési módjait, a kertészeti csoportosulások működését, a földhaszonbérleti pályázatokat, a több település által egyeztetett vetésforgót, az önellátás és az értékesítés módjait, a helyi lakosság igényeinek kielégítését. Ennek következményeként Szlovákiában többnyire szűk érdekcsoportokat képviselő nagygazdaságok alakultak, amelyek a minisztériumok, pártok, önkormányzatok, és a földintézetek körül settenkedők kezére kerültek. Ők sokszor pártjutalomként osztották szét egymás közt Szlovákia földvagyonának javát. Az összpontosított, kevés munkást foglalkoztató mamutgazdaságok előidézték a mindannyiunk által jól ismert „utazó falvakat”, amelyek lakói távolabb kénytelenek munkát vállalni. Ez kimondottan rosszul érinti a szlovákiai magyarságot, hiszen számtalan tehetséges, képzett fiatal is elhagyta, és elhagyja szülőhelyét, kényszerből beilleszkedve egy idegen nyelvű és kultúrájú közegbe.
Magyarország kirablása politikusi segédlettel
A strómanok az anyaországot sem kerülték el. Gyurcsány és Bajnai egy országot tönkretevő bandériumának csontvázai éppen most potyognak ki a szekrényből, most derül fény valójában azokra az ország-átverésekre, az állam stratégiai fontosságú lételemeinek idegen kézre juttatására, melyek révén a 2002-ig gazdaságilag felfelé ívelő Magyarországot – két választási időszak alatt – a legeladósodottabbak közé süllyesztették. A korábbi Gyurcsány-kormány regnálása idején az egész országra gátlástalanul rátelepedő, idegen tőkét forgató bankárkaszt és a velük összedolgozó jogászok, végrehajtók keselyűhada az uzsorakamat-szagú, svájci frank alapú devizahitellel olyan adósságcsapdába csalta a megtévesztett magyarokat, amelynek következtében sok százezer család vesztette, vagy veszti el idővel házát, vagyonát. Az ezerszám megalakított, akár az állami közbeszerzések szféráiba is befurakodó, gigaprofitra utazó offshore cégek talicskaszámra tolták ki az országból azokat a hatalmas pénzeket, amelyek adó formájában az államkasszát illették volna. Az állampolgár soha ne várjon „lódobogást” egy olyan politikustól, önkormányzati elöljárótól, aki maga is vállalkozó, a saját zsebe ugyanis mindig közelebb van a tetteihez, döntéseihez, mint az ország vagy közösség érdeke. Erre aktuális példa a korrupciós ügyletekben nyakig úszó cseh vállalkozó politikusok példája, de a szlovákiai és a nemzetiségi politizálásunk holdudvarait illetően is számos aktuális példát említhetnénk.
A legismertebb magyar stróman-sztori a sukorói eset. Történt egyszer, hogy a Közel-Keletről ideutazó felvette a magyar állampolgárságot, teljes jogú polgárává vált az országnak. Joav Blum nevét már eltitkolni sem érdemes, hiszen a fél világ ismeri „jól átspekulált” tetteit. Házat is vásárolt Magyarországon: vidéken, egy elöl egy ablakos, bedőlt kerítésű, hatvan négyzetméteres házikót. Hogy milyen luxust biztosíthatott a sokmilliós vagyonnal rendelkező Blum úr számára a kégli, azt ne kérdezze senki, ám címe volt a teleknek, érkezhetett a posta, vállalkozást lehetett bejegyezni az „eminens” porta címére. S már jöhetett is a hatalmas panama. Blum ugyanis megkezdte a Velencei-tó környékén található szántók, erdőségek felvásárlását, tehetetlen, elszegényedett falvak polgármestereivel bratyizott össze fűt-fát ígérve, s már jöhetett is a szerződések megkötése. Könnyű dolga volt, mivel – a későbbi rendőrségi vizsgálatok szerint – maga Gyurcsány Ferenc, akkori miniszterelnök is valamilyen formában részese volt az említett alattomos ügyleteknek, amelyet a bűnüldöző szervek a mai napig nem zártak le.
„a gazdagok még gazdagabbá válnak, a létminimum tájékán tengődő családok még szegényebbé”
A tájékozottabb olvasó számára talán említenem sem kell, hogy a stróman szerepét betöltő Blum mögött hatalmas bankok, pénzoligarchák bújtak meg, akik távoli hatalmak jövőbeni igényeit kívánták kielégíteni. Ugyanis Sukoró falu és a Velencei tó környékén található Magyarország egyik legnagyobb vízlelőhelye. Vagyis a magyar lakosság évszázadokig vásárolhatta volna vissza saját vizét idegenektől. Az itt kiépített kvázi kaszinó- és üdülőközpont is anyagilag elérhetetlen lett volna a helyiek számára, esetleg a legalantasabb szolgamunka lehetett volna a jussuk. Valójában így néz ki egy strómanok álcája mögé bújtatott gigaüzlet, amikor a népükért, nemzetükért felelős országatyák nem a helyi lakosság kis- és középvállalkozásait akarják helyzetbe hozni, hogy biztosítsák a nem cselédsorba taszított nép tisztes megélhetését. A strómanok sajnos másutt, más helyzetekben számos – a megbízóik számára – sikeres üzletet kötöttek meg, gondoljunk csak a Sopron, Szombathely környékén, vagyis az Őrvidék mentén idegenek által fillérekért felvásárolt, százezres hektár-nagyságrendű termőföldekre! De nem titok az sem, hogy Buda domboldalain befolyásos bankok szüntetnek meg az egyes kerületekhez tartozó kiskert-telepeket, és a helyükön luxus-lakótelepeket építenek repülőgépen érkező közel-keletiek számára. A többnyire bérházakban lakó volt kertbérlők a jövőben már nem pihenhetnek évtizedek óta gondozott kertjeikben, nem termelhetik meg családjuk szánára a gyümölcsöt, zöldséget. Röviden: a gazdagok még gazdagabbá válnak, a létminimum tájékán tengődő családok még szegényebbé.
Szlovákia sem ússza meg
Honi földön sem ritkák a hasonló esetek, sorolhatnánk a mindannyiunk előtt jól ismert példákat. A legfrissebb botrányok közé tartozik a Tátrai Nemzeti Park esete, amely – a minden hájjal megkent strómanok munkája nyomán – már nem is olyan „nemzeti”, mint amilyennek eddig hittük. Az említett nemzeti park mintegy negyven százaléka már magánkézben van. Most megkérdezheti a kedves olvasó: Megtörténhet az ilyesmi? Megtörténhet. Megtörtént. Ez a korábbi kormányok által elhallgatott, a fazék fedele alatt végrehajtott vadprivatizációs ügyletek egyike volt a pénzügyi megavállalkozások „cápáinak” részvételével. Az aktuális kormány hajlandó lenne területet cserélni, ám a ki tudja kiket képviselő strómanok akkora kompenzációs összegeket kérnek az államtól, hogy ennek hallatán még Obama elnököt is a szédülés környékezné.
Történelmi olvasmányaink révén sokat tudunk a körmöcbányai aranylelőhelyekről, a királyi város történelméről. Sokan kérdezhetnék, mi köze a gyönyörű környezetben fekvő városnak a strómanokhoz. Van köze. Nemrég strómanok vásárolták meg a volt aranybányák területeit azzal a céllal, hogy a megmaradt, lepusztult részeket múzeummá alakítják, a többi területen pedig mezőgazdasági, turisztikai központokat alakítanak ki. Amint a birtokukba került a terület, a strómanok gazdái úgymond fejlesztési tervet módosítottak, vagyis fütyültek a múzeumra, és a még itt lelhető, tetemes mennyiségű arany kibányászását célozták meg. Addig-addig ügyködtek, míg meg is szerezték az ezek szerint megvesztegethető környezetvédelmi, ipari, kereskedelmi minisztériumok, kerületi és járási hatóságok engedélyeit. Kéz kezet mos alapon ez üzlet is megvalósult volna, ha nem mozdul meg az ottani lakosság, nem lépnek közbe a civil szervezetek, s petícióik révén nem gátolják meg azt a természetrombolást, ami az álomszép körmöci és selmeci hegyvidéket érte volna a cinikus strómanok és a helyi megvesztegetett talpnyalóik révén.
„Csakis a hatalmon lévők üzleti érdekeltségei részesülnek majd mindennemű előnyben”
Sajnos a jelenlegi szlovák kormány törvénymódosításokra készül ezzel kapcsolatban, hogy a helyi önkormányzatokat és a helyi lakosságot kizárva, gyorsított földkisajátítási, felvásárlási joggal ruházza fel magát a kormány. Eddig erre csakis a távolsági utak építése esetében került sor. Ha a parlament a többségi párt javaslatára elfogadja törvényt, augusztustól csupán a kormány beleegyezésével bárhol végrehajthatnak olyan beruházásokat, amelyek értéke eléri a 100 millió eurót, és legalább 300 munkahelyet hoznak létre. A parlamenti ellenzék heves tiltakozásba kezdett az 1989 előtti totalitárius rezsim intézkedéseit idéző törvény elfogadása ellen. Csakis a hatalmon lévők és ezek üzleti érdekeltségei részesülnek majd mindennemű előnyben, mellőzve a helyi közösségek érdekeit, véleményét, akár például a lakóhelyük mellé építendő vegyi üzemmel kapcsolatban.
A Pozsony Ligetfalui lakótelepe mentén, az osztrák határ közelében fekvő szántók, telkek jó része is strómanok, megvesztegethető honatyák, polgármesterek kapzsiságának látókörébe került. Mivel az eset később nemcsak a bíróság, hanem több százezer néző előtt zajlott, és zajlik, a pénzéhes csoportosulások egyelőre nem szakíthattak akkorát az üzleten, mint amekkorát telhetetlen pénztárcájuk elvárt volna. Ugyanitt került nagyító alá az osztrák határ mentén, hatalmas területen felépítendő, külföldi befektetésű kaszinó-és szórakoztató központ, amelyet a bátrabb, felvilágosultabb helyi lakosok tiltakozó akciói és petíciói tettek jégre. Gyermekeik jövője ugyanis számukra jóval fontosabb annál, minthogy valahol távol egy szűk üzleti csoportosulás – néhány alantas munkalehetőség és egy kis odadobott konc fejében – ismét degeszre keresse magát. A multik mindenáron rá akarják kényszeríteni az antik és keresztény gyökerű Európánkat, hogy vesse alá magát a mammonita, harácsoló bankárvilág kényének-kedvének.
Fillérekért adtuk el az értékeinket, hogy még szegényebbé váljunk
Habár néhány jó példa is említhető, ám a külföldi tőkével mozgatott, agyontámogatott beruházások óriási károkat okoztak egy-egy térség gazdasági életében a kis- és középvállalkozások támogatásának visszaesésével, elmaradásával. Rosszkor, hiszen a talpraállást a recesszió, a helyi igényeket és lehetőségeket számtalanszor figyelmen kívül hagyó, összeurópai átlagokban és koefficiensekben gondolkodó Európai Unió, valamint a szigorával fordított hatást elérő Nemzetközi Valutaalap (IMF) is a gát szerepét játssza. Minden jel arra mutat, hogy a neoliberális piaci mantra a pusztító, szűnni nem akaró gazdasági válságot szolgálja. Ezért is bukott meg legutóbb az IMF-nek a görög válsággal kapcsolatos, alaposan elbabrált, túlzott megszorításokat életbe léptető „helyzetrendező” kísérlete is. Ugyanis a bedőlt, végletesen eladósított államháztartásokon tudnak a világ kamatkufárjai a legtöbbet keresni.
A strómanok persze honi, magyarlakta tájainkat sem kerülik el, hiszen Csallóköz, Mátyusföld, a Garam-völgy, az Ipoly-mente, Medvesalja, Gömör, Bodrogköz, az Ung-vidék értékes vizei és termőföldjei, kitűnő éghajlati adottságai bizony vonzzák a spekulánsokat. Ezen államilag leépített, nemzetközi főutak nélküli, elszegényített, helyi érdekeltségű beruházások, munkalehetőségek hiányától szenvedő tájrészek honatyáit könnyen lépre lehet csalni olyan „fából vaskarika” üzletekkel, amelyek csakis, de csakis az idegen beruházó zsebét tömik meg. Hányszor voltunk, vagyunk szemtanúi olyan ipari parkok és kisüzemek létesítésének, amelyek már a beindításuk előtt adómentességgel és ingyen közművesítéssel az utolsó bőrt is lehúzzák az önkormányzatokról, s így a helyiekről. Évek múltán aztán, amikor a kedvezmények már megszűnnek, a befektetők összecsomagolják gyárukat, üzemüket, és egy országgal odébb állnak, ahol ismét kedvezményeket követelnek. Persze mindez eddig többnyire jogi következmények nélkül zajlik le, hiszen a strómanok helyi lakájai biztosítják számukra a gond nélküli távozást. És, hogy utolsó fizetés, végkielégítés nélkül az utcára került néhány száz alkalmazott, akik éveken keresztül embert próbáló, sokszor alantas munkát végeztek…? Ez már rendszerint senkit sem érdekel, az „eminens üzleten” nagyot kaszáló helyi elöljárókat és oligarchákat végképp nem.
„a kalmármódszer szerint a szegényeken lehet a legtöbbet keresni”
A Pozsony, Szenc, Somorja környékén, vagyis a fővároshoz közeli régiókban véghezvitt telekspekulációk révén, a strómanok számos magyar családot vertek át a földöröklés utáni üzletekkel. Jól emlékezhetünk a vidékeinket bejáró, strómanok mozgatta, mobiltelefonos „marionettbábukra”, akik helyi informátorokként gyűjtötték be az adatokat a földfelvásárlásokhoz. A napi folytonossággal megjelentetett hirdetések, miszerint „szántóföldet vásárolunk a főút mentén”, bizony szélhámosokat, földkupeceket rejtettek a háttérben. A strómanok kalmármódszerrel – miszerint a szegényeken lehet a legtöbbet keresni –, fillérekért vásárolták fel a szántókat, erdőket, telkeket, amelyeket aztán többnyire a fővárosiaknak adtak el, persze már jó pénzért, háztelkekként. Itt adja magát magát a kérdés: Hol voltak ilyenkor a választások alkalmával nagyhangú, a csillagos eget is megígérő nemzetiségi elöljáróink, önkormányzati tisztségviselőink? Talán azért bújtak el egyesek közülük az adott téma elől, azért hallgatták el ezeket a szennyes ügyleteket, mert ők is utaztak bennük?
Az utókor kérdezni fog
A strómanok és befolyásos megbízóik pontosan tudták, hogy az Európai Unió neoliberális „vegyeszenekara”, a Lisszaboni Szerződés nevében, előbb-utóbb minden tagállamát rákényszeríti, hogy a helyi földet, mindannyiunk anyaföldjét termelőeszközzé változtassa az EU bármelyik lakosa számára. Azaz a nagyobb területű, korábban földkupecek által begyűjtött szántók és erdők később már hatalmas pénzekért, rendszerint idegenek kezére jutnak, hiszen nem a helyiek, hanem ők tudják majd kifizetni ezeket a földterületeket. Persze az ilyen ügyleteket segítik a pénzpórázon tartott neoliberális média hamis propagandistái is, hiszen a bőkezű kenyéradó ellen nem illik ágálni.
Őshonos magyarságunk számára az anyaföld mindig szent volt, a rajta űzött mezőgazdaság pedig az életfeltételeket biztosító lételem volt. Ez persze, ismervén lepusztult életkörülményeinket, a munkanélküliséget, a kivándorlást, a lélekszám csökkenést, ma is aranyalap lehetne, ha az elmúlt húszegynéhány évben nem történtek volna végzetes hibák. Persze a rossz döntések mögött emberek állnak, és az utánunk érkezők kérdeznek majd. Milyen képviselete volt a szlovákiai magyarságnak, ha nagyrészt nem tudta megmenteni azokat a földjavakat, amelyek még a többségi nemzet által elhanyagolt területen is biztosítani tudták volna egy szorgos nép emberhez méltó létét? Talán olyan politikusok, közszereplők, önkormányzati elöljárók is akadtak közöttük, akiknek a vályú mellett nem jutott más az eszükbe, csak a saját és szűk körük jóléte, meggazdagodása? Olyanok, akik kormánypárti politikusként, magas állami, minisztériumi, földhivatali beosztásokban csakis a saját haciendáik, kastélyaik, gazdaságaik és vállalkozásaik fényesítésére összpontosítottak?
Az elkövetkezendő húsz évben lesz kérdés bőven. Hadd reméljük, hogy szociológusaink, közíróink, politológusaink a jövőben nem azzal foglalkoznak majd a napilapokban és a blogjaikban cikkezgetve, hogy mit hallottak az autóbuszban, hanem konkrét, akár személyes ütközéseket sem kerülő tényfeltárásokkal segítik majd a szűkülő lélekszámú, többségükben földvagyonukat elveszítő felvidéki magyarok létét, boldogulását. Mert ha mi nem leszünk képesek megoldani honi közös ügyeinket, megvédeni mindennemű értékeinket, akkor ezt megteszik helyettünk – persze ellenünk – a pénzéhes strómanok, és a ki tudja melyik országban, földrészen élő, kapzsi, kufár gondolkodású, pénzhegyeiket mindig a mások kárán gyarapító gazdáik.
