Az elmúlt napok coming-outjai (nem szeretlek, aztán mégiscsak szeretlek Szlovákia) után még egy harmadikkal maradtam adós, személyesen a Nagy Testvér iránt. Az elmúlt évek során ugyanis már többször ért az az elképesztő vád: euroszkeptikus vagyok. Furcsa szó, egyszerűbb ember még azt hihetné: ez itt a vérbaj egy újabb változata, hát jobb tőle tartani és főleg hallgatni róla jó mélyen. Ami azt illeti, pont így is működtetik e vádat azok, akik működtetik.
Tehát euroszkeptikus. Kezdjük mindjárt azzal, hogy azért nem mindegy, melyik hordó mélyéről érkezik a visszhang. Akik ugyanis ezzel a képtelen váddal illettek (nem csak engem, hanem még nagyon sokakat, hiszen a bélyegragasztgatás most éli csak igazán fénykorát) azok közül sokaknak már csak a puszta létezése miatt sem euroszkeptikusnak, de egyenesen humanoszkeptikusnak kellene lennem. Most inkább azokra gondolok, akikkel így vagy úgy, de mégiscsak egy csónakban evezünk, hasonló célok felé, csak legfeljebb más úton, más eszközökkel. Nos, innen, e közeli partok felől is érkeztek már kifogások, hogy ugyan miért bántjuk azt a szegény Európai Uniót, mire ez a nagy euroszkepticizmus, inkább hálát kéne adnunk, hogy tagjai lehetünk stb. Mindez legutóbb éppen annak kapcsán merült fel, hogy szóvá tettem: az EU-t igenis felelősség terheli bűnös közömbössége miatt, melyet a Szlovákiában zajló feudális állapotok iránt táplál. Ahogy magasról letojja azt, ahogy Szlovákiában a legfelső szinten építik le a jogállamot, mégpedig fényes nappal.
Akkor hát ideje tisztába tenni a dolgokat: az, hogy rühellem az Európai Uniót abban a formájában ahogy ma a nyakunk köré tekeredik, köze nincs az euroszkepticizmushoz. Mint ahogy magának az Európai Uniónak is egyre kevesebb köze van már Európához: ahhoz a történelmi-kulturális-szellemi egységhez, amely nélkül nem is tudnánk értelmezni saját magunkat, nemzeti létünket, hisz olyan elválaszthatatlanul a részei vagyunk.
Mi köze is lehet egy olyan mesterséges tákolmánynak ehhez az Európához – a valódi európai szellemhez – amely éppen az egyik legfontosabb gyökerét, tartópillérét, a kereszténységet tagadja meg és száműzi hitvallásából. Nem csak gondolattal és szóval, de egyre konkrétabb (és egyre aljasabb) cselekedetekkel. Talán már nem is kell sokat aludnunk és egyszer csak arra ébredünk, hogy “közösségi” rendelet tiltja a nyilvános karácsonyfaállítást. Vagy amint húsvétkor a keresztény hit legszebb ígéretét, a feltámadást majdhogynem már teljesen maga alá temette a nyuszi bogyója. És akkor még szó sem volt a többi veszélyes debilségről. Felelős mindezért az Európai Unió mint intézmény? De még mennyire! Ha nem tenne mást, csak hallgatna e téren, már akkor is az lenne.
Szóval dehogy vagyok én euroszkeptikus! Éppenhogy Európát féltem, az öreg kontinenst: földjét, szellemét, örökségét, éppen attól a több tízezer bürokratától, akik busás javadalmazásért szedik darabjaira mindazt, amiért eleink szó szerint vérüket adták. De még nálunk is jobban féltem az öreg kontinenst a nagy francia elsötétülés köztünk járó és bennünket vezetni akaró szellemi örököseitől…
Európával együtt féltem az antik örökséget, melynek bölcsőjét épp most gyűri alá ez a gyilkos gépezet. Féltem az európai latin-keresztény szellemet s mindazt, ami ebből az évszázadok során kisarjadt. És teszem mindezt egy olyan országnak polgáraként, egy olyan nemzetnek a részeként, amely maga is oly sok mindent tett ezért az európai örökségért. Vegye tudomásul mindenki, hogy mi soha nem igyekeztünk Európa felé, mert annak jóval több mint ezer éve részei és formálói vagyunk!
Ha szkeptikus vagyok, akkor annak egyedüli oka az az Európai Unió, amely meglátásom szerint a szakadék felé taszítja az én szeretett Európámat. Veszélyes vírus, amely kioltja Európa nemzeteinek immunrendszerét, helyet csinálva a kapukban tömegével tolongóknak. És ezzel pont annak lehetőségét semmisíti meg, amelyet oly hangosan igyekszik pártolni – az integrációt. Nem lesz ugyanis hová integrálódni, ha saját magunk számoljuk fel mindazt, amit európaiságnak nevezhetünk.
Tudom, sokkal egyszerűbb mások nyakába akasztani az euroszkeptikus táblát, annál legalábbis lényegesen egyszerűbb, mint feltenni a kérdést: miért éreznek így egyre többen, milliók és milliók Európában? És ami még ennél is nehezebb – láthatóan nem is futja rá sem akaratból, sem tehetségből – valódi megoldásokat találni ennek megfordítására.
Talán ott kellene kezdeni, hogy a villástargoncákról szóló rendelet megalkotására fordított energia töredékét meg kéne próbálni összpontosítani olyan – majdnem ehhez hasonló mértékben fontos – kérdésekre, amilyen például az alapvető emberi jogok gyakorlati (!) érvényesülése az EU tagállamaiban, különös tekintettel a kisebbségekre. Elég csak egy pillantást vetni Európa politikai térképére, hogy lássuk, hol mindenhol fortyognak már az üstök és főzik a veszélyes, robbanó-fröccsenő főzetet.
Ha brüsszelita nagyfejű lennék, én erre bizony nagyon odafigyelnék…
Szűcs Dániel, Felvidék.ma{iarelatednews articleid=”42203,42164″}
