Bizony, van úgy néha, hogy a szilvalekvár keveri a nagymamát. Most is valami hasonló történik Szlovákiában, s nekem ettől kissé emelkedni kezd a gyomrom.
Próbáljuk meg némileg felülről nézni a problémát, mint egy folyamat eredményét. Azt mondják többen, hogy a problémát Kotlebának hívják. Én tisztelettel azt mondanám, hogy Kotlebának a következményt hívják.
Azt mondják, hogy Hitler is szabad választásokon került hatalomra. Ez formálisan igaz, s utólag is döbbenetes látni, ahogy Goethe népe eljutott oda, hogy 1936 és 42 között valóban bármikor megválasztotta volna Hitlert vezetőnek. De ne ejtsünk ezért krokodilkönnyeket, ilyen viszonyulásokat napjaink Európájában is tapasztalhatunk. Azt viszont miért nem teszik hozzá az ilyen alkalmakkor, amikor a kort elemzik, hogy Németország harmincas évekbeli története teljesen más lehetett volna, ha nincs a bigott, velejéig elhibázott versailles-i békerendszer, amely egész Európát lökte kényszerpályára. A trianoni szerződéssel minket, magyarokat is. A magukat demokratáknak álmodó, kisstílű csencselők egy velejéig rossz békerendszert hoztak létre, amely máig kifejti negatív hatását, amely végtelenül igazságtalan, s amely még ma is arra késztet számtalan cseh, szlovák, román vagy szerb politikust, hogy gondolkodása alappillérének az 1920-as diktátumokat tartsa, mintha akkor kezdődött volna a történelem. Ami előtte volt, az kiradírozandó, ami pedig azóta történt, az szent és sérthetetlen.
Ez vezetett a Hitler-jelenséghez, ez taszított kiszolgáltatott helyzetbe bennünket, magyarokat is. Ezért mondta Teleki Pál is 1938-ban, az első bécsi döntés után, hogy nem létezik magyar politikus és magyar kormány, amely azt a helyzetet ki nem használná az igazságosság helyreállítására. Az a magyar politikus mondta ezt, aki valóban folyamatokban látta a jövőt, aki képes volt egy helytelen döntésből (a magyar-délszláv szerződés megszegéséből) tragikus következtetéseket levonni, s akiről Winston Churchill regnáló brit miniszterelnök mondta anno, hogy a majdani béketárgyalásoknál ott lesz egy szabad szék Teleki számára is. (Hová lett ez az ígéret 1945-re? S mennyi minden egyéb, látszólag szimpatikus kijelentés volt 1945-ig, amely azután, egy győztes háború után köddé foszlott?)
Szlovákia most eljátssza, hogy mennyire megdöbbent Kotleba megválasztása miatt. Pedig az elmúlt két évtizedben egy kicsit mindenki hozzájárult ahhoz, hogy az a pszichózis kialakulhatott, amely Kotlebát ma piedesztálra emelte.
1992-ben mi azért nem szavaztuk meg Szlovákia kiszakadását Csehszlovákiából, mert attól féltünk, hogy Szlovákia nacionalista és dilettáns politikusok irányítása alá kerül. Félelmeinket a mečiari korszak sajnos visszaigazolta. S a szlovákok jobbik fele is rájött, hogy az ország lakosságának tíz százalékát kitevő magyarok nélkül nem tud előrelépni.
Nyolc évig együtt tudtunk működni (néha nagyon keservesen) a szlovákság jobbik felével, s elértük, hogy míg 1998-ban a közvélemény-kutatásokban a magyarok voltak az első helyen a szlovák nemzet ellenségeinek sorában, 2006-re a harmadik helyre csúsztunk, a bevándorlók és a romák mögé.
S akkor jött az első hidegzuhany. (Ez mindig így van, amikor a pénz emberei irányítják a politikát.) Fico bevette kormányába Slotát, és az ország értelmesebb fele nem tudott eléggé csodálkozni azon, milyen gyorsan rendeződik vissza Szlovákia a magyargyűlölet terén. A fő indok az volt, hogy Fico és Slota milliomosai jobban együtt tudtak működni, mint Fico és az MKP milliomosai. De nem ez a lényeg: a lényeg az, hogy a szélsőjobb akkor is jelen volt, az SNS palástja alatt, s az EGÉSZ SZLOVÁK POLITIKAI TÉRFÉL ÉS AZ EGÉSZ SAJTÓ beállt ama hazug szólam ismételgetésébe, hogy ebben az országban két szélsőség van: az SNS és az MKP. Mindenki figyelmen kívül hagyta Illyés Gyulánk bölcs intelmét: azt nézd meg, ecsém, ki tépi és ki védi a jogot. 2006 után az egész szlovák politikai térfél visszacsúszott oda, ahol 1993-ban volt, s itt bizony – Budapesttől elérően – újból gőzerővel indult be a nemzetépítés.
Márpedig szelektív demokrácia nem létezhet. Nincs olyan, hogy a magyarokkal és másokkal szemben elutasító vagyok, de egyébként nemzetem tagjaival szemben egy toleráns, valóban demokratikus rendszert építek fel. Megint csak Illyés Gyulát idézve: hol zsarnokság van, ott zsarnokság van az egérlyuktól az emberi szívekig mindenütt.
S ettől szenved ez a társadalom 1996 óta ismét. Az egyedüli elvi politikát folytató MKP nincs a parlamentben, s nevesítsük a dolgot: a néha keményebb hangot megütő Csáky Pál sincs a parlamentben. Nyugalom van nemzeti téren, nyugalom van a magyar ügyeket illetően is.
Persze, mindannyian örülünk, ha megdicsérnek bennünket. Mindannyian örülhetünk annak, ha jól mennek a dolgok, a magyar ügyek is előre mozdulnak, s ráadásul mindezt szinkronban tehetjük a szlovákokkal. Ilyen volt – minden hiányossága ellenére is – az 1998 és 2006 közötti időszak.
Most látszólag csönd volt – de a szélsőjobb ott volt a felszín alatt, és erősödött. Mert nemcsak a kormánypolitika, hanem egész nemzeti habitus éltette. Van, aki hangosan, van aki csendes szimpátiával. EZ SZLOVÁKIA IGAZI BAJA. A kétszínűség. A magukat demokratáknak gondolók kétszínűsége is. Ami történt, abban nincs semmi rendkívüli. Csak épp megmutatkozott az igazság egy szelete.
Csönd van magyar téren, csönd Budapest és Pozsony között is – csak éppen most nyesegetik el a hajszálgyökereinket. Ez a temető felé vezető út csöndje.
Ezt az írást pedig azért írtam meg, mert én nem fogadom el azokat az álszent magyarázkodásokat, amelyekkel egyik-másik közéleti szereplő vagy újságíró a lehetséges ellenfelére mutogat, amikor a felelőst keresi.
Az egész szlovák nemzet hozzáállásán kellene változtatni ahhoz, hogy valóban előbbre tudjunk lépni. Az őszinteséget kellene visszahozni a közéletbe.
S akkor egy igazán tisztességes jövőképből nem maradhatnak ki a magyarok sem.
Csáky Pál, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”42576,41937,41672,41608″}
