Dunajszky Géza a második világégést követő felvidéki tömeggyilkosságokat nemrégiben megjelent Arcok és sorsok című kötetében is érinti. Eddigi kutatásainak eredményeit egy összefoglaló írásban teszi közzé, amely minden bizonnyal hozzájárul az évtizedekig titkolt események jobb megismeréséhez. Az összefoglaló írás terjedelmére való tekintettel portálunk négy részben teszi közzé azt. Az alábbiakban az első részt olvashatják.
Szinte hihetetlenül hangzik, de Bedřich Smetanának, a csehek világhírű zeneszerzőjének a névrokona Csehszlovákia történelmének egyik leghírhedtebb tömeggyilkosa, akinek kezéhez – saját bevallása szerint is – legalább 150 ártatlan ember vére tapad, köztük magyaroké is. Évtizedek óta rejtőzködik valahol a világban, a feltételezések szerint Izraelben. Ha még él, idén lesz 94 éves.
Bedřich Smetana néven először 1947-ben került a csehszlovák bűnügyi hatóságok figyelmének középpontjába, egy a második világháború után, pontosabban 1945 júliusának derekán elkövetett hármasgyilkosság ügyében. A Bakušan-perben fővádlottként a Pozsonyi Katonai Bíróságon lefolytatott eljárás ítéletében 12 év börtönbüntetést kapott. A fellebbezéseknek és a később érvénybe lépő 115/1946 sz. ún. amnesztiatörvénynek köszönhetően a Brünni Katonai Bíróság őt és vádlott társait – Jozef Jančót és Eduard Kosmelt – 1947 októberében felmentette a vádak alól. Smetana még a brünni döntés előtt távozott a börtönből. Arról, hogy mikor engedték szabadon, nem létezik hivatalos feljegyzés. Smetana szabadulása után, kihasználva az akkori zűrzavaros állapotokat, eltűnt Csehszlovákiából.
Megjegyzésként idekívánkozik, hogy Smetanát a kárpáti németek és a felvidéki magyarok ellen elkövetett tömeggyilkosságokért soha nem állították bíróság elé. 1947. május 25-én Pozsonyban sem ezekért a bűntettekért ítélték el. Pedig a pereljárás során Andrej Tokoš tanú szerint akkor sem titkolta, sőt „gyengébb pillanataiban” mások előtt azzal dicsekedett, hogy saját kezűleg eddig több mint 150 nácit (érts: fegyvertelen német és magyar hadifoglyokat és civileket – a szerző megjegyzése) irtott ki. Az akkori bíróságokra jellemzően az ügyész ezeket a tanúvallomásokat nem sorolta a vádpontok közé. Sőt, a bíró kiiktatta a peranyagból, azzal az indokkal, hogy ezek nem a vádpontokhoz tett szóbeli bizonyítékok. Ez is azt jelzi, hogy Csehszlovákiában ebben az időben agyonverni vagy bírósági ítélet nélkül kivégezni egy németet vagy egy magyart, nem számított bűntettnek. Még a „független” bíróságok sem minősítették gyilkosságnak ezeket. Holott a nemzetközi egyezmények alapján már akkor is az elévülhetetlen bűnök kategóriájába sorolt háborús és emberiesség elleni bűntetteknek számítottak, elsősorban azért, mert a második világháború befejezése után fegyvertelen katonákon, foglyokon és civileken (gyermekeken és nőkön) követték el tömegesen azokat. Nem beszélve a nők megerőszakolásáról, a foglyok kínzásáról és kifosztásáról, ami csak tovább súlyosbította az általuk elkövetet rémtetteket.
Pokol a pozsonyligetfalusi gyűjtőtáborban
Ahhoz, hogy megértsük, mi is történt valójában Pozsonyligetfaluban 1945. április 8-ától, tudni kell, hogy a Duna jobb partján lévő községet az Anschluss után, 1938. március 15-én a nácik kérésére a hitleri Harmadik Birodalomhoz csatolták. Hét év után, a 2. világháborús harci cselekmények eredményeként 1945. április 4-én Pozsony és Magyarország dunántúli területei a Vörös Hadsereg megszállása alá kerültek, így Pozsonyligetfalu is. A Szovjet hadsereggel tartó 1. csehszlovák hadtest önkéntesei, azok parancsnokai Pozsony épen maradt tömbházaiban kerestek maguknak szállást és bázist a „hazatelepülésre”. A Vörös Hadsereg szlovák, német és magyar nyelvű rendelete alapján 1945. április 8-án kezdték el a városban lakó magyarokat a pozsonyligetfalusi németek után üresen maradt házakba és a volt munkatábor barakkjaiba kiköltöztetni, a pozsonyi németeket pedig a Tölténygyár épületeibe költöztették. A Duna jobb partján, a folyó kanyarulatának befogóival és az 1933-ban megépült erődrendszer átfogójával bezárt háromszögbe egy hónap alatt több mint 30 ezer magyart zsúfoltak itt össze. „A háborút követően Ligetfaluban szörnyű dolgok történtek” – vallotta a Bakušan-perben Jaroslav Gustafík, az egyik helyi őslakos. „Azok, akiknek 1938-ban menekülniük kellett a németek elől, 1945 áprilisában visszatértek Ligetfaluba, és vad dühüket azokon adták ki, akik a németek kivonulása után (1945. március 30.) itt maradtak. Hiába volt vége a háborúnak, itt éjjelente állandóan kis sorozatokban leadott puskaropogást hallottunk. Az egyik katonai táborparancsnokról az a hír járta, hogy katonáival a gyűjtőtáborba érkező foglyokat és civileket kifosztja, és éjszakánként az osztrák határhoz közeli tankárokba lövi őket.”
Hogy mi történt ezekkel az emberekkel ebben az időszakban, pontosabban 1945. április 8-ától 1947 áprilisáig, az a Bakušan-per kapcsán véletlenül került napvilágra. Egy másfél évvel korábban elkövetett gyilkosság ügyében 1947. március 28-án a Pozsonyi Katonai Ügyészség bírája a tanúvallomások alapján kihantolást rendel el azon a helyen, ahol az áldozatot, Ernest Bakušan volt nyugdíjpénztári vezetődolgozó pozsonyi lakost vélhetően kivégezték és elföldelték. Ez a hely Ligetfalu területén, az osztrák határ mentén húzódó erődrendszer vonalán, a bergi határátkelő közelében, 80 méterre a (volt) vasúti sínektől lett megjelölve. Az áldozat tetemét hosszas keresés után találták meg, miközben a megjelölt árokrendszerből további 60 személy földi maradványa került elő. Valamennyi áldozatot tarkón lőtték, vagyis kivégezték. A rendőrségi vizsgálatok megállapították, hogy utolsóként (1945. július 17-én) a keresett Ernest Bakušant és élettársa 18 éves fiát lőtték agyon, akiket előzőleg, a tanúk vallomása szerint, megkínoztak, majd kifosztottak. Bakušan élettársát később szintén a gyűjtőtáborba vitték, ahol előbb megzsarolták, hogy a családi értékeket kiadja, és elszedhessék tőle, majd őt is megölték.
A per három áldozata csak egy-egy ember volt a sok közül, akiket a nevezett hóhérok (Smetana, Jančo és Kosmel) lemészároltak itt. A volt tankárok 1947 áprilisával kezdődően lassan felfedte borzalmas titkát. Ehhez hozzájárult az is, hogy a katonák ezután kezdték el az erődrendszer villamos- és telefonhálózatának leszerelését, ami szintén a tankárokban futott. Így akaratlanul is folytatódott a betemetett védvonal további kihantolása. 1947 őszén és telén ennek köszönhetően találták meg a korábban lemészárolt 90 magyar levente (16-20 éves fiúk) és sok más áldozat tetemét is, amelyről a kommunista hatalomátvétel után már tilos volt beszélni, és amelyről a mai napig nagyon keveset tudunk. Azóta sokan kérdezik: Mi történt valójában Pozsonyligetfaluban közvetlenül a második világháború befejezése után, és mennyi lehetett a több száz méter hosszú, 1,80 méter mély és 2,40 méter széles tankárkokba lőtt ártatlan áldozatok száma?
(Folytatása következik)
Dunajszky Géza, Felvidék.ma
