„Tudod, a vidéket, ahol mi lakunk, Csallóköznek nevezik. Valójában ez egy sziget, amelyet a Kis- és a Nagy-Duna határol” – kezdi Zirig Árpád Ökörkoponya című könyvének egyik szereplője a történetét, hogy elmesélje kis barátjának – és nekünk, a könyv olvasóinak – az Örvényesi dűlő megrázó és felemelő legendáját. Meg a többi, gyönyörű nevű dűlő, lapos, lénia, kert, verem és település, a gellei, a bácski, a gyékényesi lapos, a palléi út, a marcéfalvi földek, a Nagykőverem, az Örvényesi dűlő, Beketfa, Budafa, Mihályfa, Cséfa, Pósfa, Sárosfa, Egyházgelle, Nádaslak, Etrekarcsa, Dióspatony – az egész Csallóköz, s benne végső soron a felvidéki magyar nemzeti közösség „legendáit”.
Aztán persze fény derül rá, hogy e legendák valójában megtörtént események: valóság volt a háború és a halál, a megfélemlítés és a megaláztatás, a vagyonelkobzás és a meghurcoltatás, a kitelepítés és a reszlovakizáció, s előtte rideg tény volt Trianon, amely végül is apokalipszist eredményezett, s melynek hosszúra nyúló, ragadozó keze által sok-sok éven át fosztogatták és tizedelték a Kárpát-medencei őslakosság, a magyarság megszállt és elszakított részeit.
Zirig Árpád egymásba fűzött, megrendítő és megindító történetei felvidéki nemzeti közösségünk huszadik századi sorsát örökítik meg, belerajzolva hányattatásainkat és helytállásainkat az idő és a tér, az ember és a táj, a történelem és a lélek kitörölhetetlen lapjaiba. Írónk, aki emlékek és érzelmek ezer szálával van kötözve szülőföldjéhez, s aki felnevelő dajkája, a csallóközi Beketfa gyümölcsfáit „olvasgatva” tanult meg számolni és kenyérsütő kemencéjük hamujában írni, nem véletlenül ajánlotta könyvét az unokáinak, Bencének, Ábelnak, Borikának, Pannikának és Piroskának. Mert általuk valamennyiünk gyermekének és unokájának is ajánlotta, hogy soha ne feledjék: a történelem szövetét időnként átvérzik a rontás angyalai – egyszer csak megjelennek, s bevérzik a kapufélfákat, beszennyezik a küszöböket, s elfoglalják a tűzhelyeket.
A jóvátétel című elbeszélésben a rontásnak eme angyalai így jelennek meg: „Két, különböző egyenruhát viselő ember állt meg a konyhaajtóban, és a kisebbik, amelyiknek az arca aszalt szilvára hasonlított, egy kék borítékot adott át az édesapámnak. A másik, aki jóval köpcösebb volt a társánál, a táskájából egy papírt kotort elő, s mutatóujjával rábökött: „Itt írja alá!” S ezek az „aszalt szilva arcú angyalok” 1945 után egyre-másra megjelennek a magyarlakta falvakban, s a levegőben a kitelepítés, komisszár, vagyonelkobzás, reszlovakizáció szavak úgy röpködnek, akár a „temetőnk mögötti nagy nyárfa lombkoronájából a varjak károgása”. Idézem: „Egy ismeretlen szlovák család a múlt héten kétszer is hosszú ideig mustrálgatta a házunkat. Leültek velünk szemben a faluvégi legelő egy kis dombjára, és több mint egy óráig bámulták a portánkat”, s nyomukban Karol komisszár és kék zubbonyos fegyveres csendőrei, a rontás eme angyalai így készítették elő a „honfoglalást”: „Maga jönni be holnap reggel nemzeti bizottság átvenni fehér vagyonelkopzási dekrét.” S a hiénák már meg is jelentek, betolakodtak a házakba, szemrevételezték a vagyontárgyakat, még a házak formáját és a helyiségek elosztását is leírták, lerajzolták.
Így taszíttattak a frontról hazatérő, a háborút túlélő csallóközi magyar katonák örömzokogásból rettegésbe, olykor már eszük épségét is féltve. De nem volt pardon: piszkafa formájú szlovák „tanítónők” és pulykatojás képű „tanítók” a tanév kezdetén magyar zászlót fektettek az iskolaépület küszöbére, s a magyar gyerekeknek abba kellett törölniük a sáros cipőjüket. Aki ezt nem tette meg, mint írónk is, annak a nádpálca suhogott a hátán, s nem maradt más hátra: „Menekültünk ki az iskolából, ki a világból, ki egy olyan világból, amelyet akkor egyáltalán nem értettem, később pedig úgy éreztem, hogy ez a világ nem ért meg engem, és talán szándékából hiányzik is a megértés.” S amikor aztán e megsebzett gyermeklelket újra iskolába kényszerítik, a Beketfáról Egyházgellébe vezető „miseúton” a kisiskolás megkínzott képzeletében egy óriás domb nő ki a földből, s annak a csúcsára kell felmenekülnie, kúszva-mászva, egy őt üldöző kutyaember elől.
Az Ökörkoponya című könyv történetei egyszerre megrendítőek és fölemelőek. Megkapó, plasztikus tájleírások, néprajzi különlegességek, a hitvilág elemei összefonódnak a szeretettel és a féltéssel; a nád, sás, sulyom, káka, cüvők a szárcsák, vadkanok, bíbicek, kecskebékák, siklók világával. De benne foglaltatik e világban a dac és remény is: az Ágas Gerzsonok ereje, akik „öt centire a haláltól” képesek az újjászületésre, s akik az értelmüket és lelküket is követelő, rájuk kényszerített reszlovakizációt furfangos módon semmissé teszik, „megidézve jövendő unokáikat, s megfogadva, hogy soha nem lesznek nemzetárulók”.
S megjelenik Zirig Árpád könyvében a jóvátétel is: az elbeszélés egyik hőse a Tátrában találkozik egy borovicskától áporodott szagú hotelszolgával, akinek bamba elégedettség tükröződik az arcán, s akiben hősünk, az író alteregója felismeri az egykor a házukat elfoglaló szlovák család sarját, az ő néhai hintalovát kisajátító gyereket. Ez az alkoholbódulatban élő ember most az írót szolgálja ki borravaló fejében, aki a Tátrából való távozásakor vele cipelteti le csomagjait az autójához. A végén azt kérdezi az egykori hintaló-tolvajtól: – Mindent idehoztál? – Igen – feleli az. – Tévedsz – mondja neki írónk –, a hintalovat nem! – Majd egy százast gyömöszöl a hordár szivarzsebébe, s ezt mondja neki: – Egyébként a jóvátétel megtörtént.
S mindezt a hordár buta vigyorral fogadja.
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma
