Anya vasal. Az anyák sorsa a vasalás. Ruhák, sorsok, ráncok, életutak vasalása. Anya már a kezdetektől vasal, még mielőtt megszülettünk, már akkor vasalgatja az icipici fehér ingecskét, blúzocskát. Vasal, s közben a pocijától alig tudja végezni a munkáját. Viseli azt az édes terhet. Visel bennünket és készül az életünkre. Vasal, s közben itt-ott örömkönnyeivel puhítja a fehér ingecskét, kisblúzt.
Aztán amikor elballagunk az oviból, anya nagyokat sóhajtva vasalja a ballagási ruhát és azon gondolkodik, vajon illő-e ugyanezt a blúzt ránk adni majd a szeptemberi iskolakezdésen… És amíg ezen tűnődik, mi már újra ballagunk, nagyon vagányan és felszabadultan intünk búcsút a sulinak, mert mi már öregek lettünk ezekhez a kicsikhez itt, az alapsuliban… S közben meg titokban nagyon is félünk a gimnáziumtól, meg a szakiskolától, mert olyan természetes dolog félni az ismeretlentől, az újtól. De anya megnyugtat vasalás közben a következő szeptemberi tanévnyitó előtt. Ülünk csendben mellette, amikor szép komótosan vasalja a blúzunkat, és elmeséli, hogy bizony ő is félt egy picit, amikor az alapiskolás „nagy öregből” egy vakáció alatt „kiselsőssé” töpörödött. Anya erőt ad az új úton, bíztat, bátorít és még ismeri is az egyik szigorú tanárt a gimiben. Ez nagy megnyugvás a számunkra. Persze, az, hogy anya a mi „édesanyánk”, az nem téma a gólyatábori diszkón, mert akkor „lazulás” van, de azért mi tudjuk, hogy anyára mindig számíthatunk.
Anya már ezredszer vasal, kicsit izgatott, mert vizsgaidőszak van. Mi nyugtatjuk, és hozunk neki lágy esővizet a vasalóba, mert az jobban segít a kemény, fehér blúznak, s közben még mormoljuk magunkban az idézeteket, évszámokat, de nem mutatjuk, hogy mennyire izgulunk.
Anya, a vasaló és a fehér blúz, a mi életünk. Amikor egy fehér blúz véres és sáros lesz, azzal anyánk szíve is sebet kap. Amikor fellöknek, és a fehér blúzunk, ingünk elszakad, azzal a lelkünk szakad meg a fájdalomtól. Mi fehér inget hordunk, amikor ünnepre készülünk, életünk fontos szakaszait a tiszta, ünnepi fehérrel tiszteljük meg. Így tesszük ezt már többszáz vagy akár ezer éve.
Amikor fehér ingbe öltözve ünneplőbe öltöztetjük a lelkünket is, akkor magunkhoz öleljük a világot, az összes jóval és az összes rosszal is. Magunkhoz öleljük az ellenségeinket is, talán azzal a céllal, hogy majd egyszer megértik, valójában nem is vagyunk ellenségek.
A legfájdalmasabb az életben az, amikor egy ünnep tragédiává változik. Az egy életre megmarad az emberben. Amikor a fehér blúz holnaptól nem az ünnepet, hanem a tragédiát jelenti.
Kedves Olvasó!
Ha még nem döntötted el, hogy szerda koraeste részt veszel-e Pozsonyban a tüntetésen, akkor gondold át, hogy ha mindez Veled, vagy a családod bármelyik tagjával történik, ami történt Hedviggel, akkor hogyan éreznéd magad, ha a közösséged magadra hagyna? Bizonyára nagyon csalódott lennél és hitevesztett.
Április 30-án Pozsonyban Hedvigért és a hitünkért gyűlünk össze.
Vedd fel hát a vasalt fehér blúzt, vagy a fehér inget és üzenj ennek az országnak: itt vagyunk, tisztán és nyitottan. Legyen ez a nap ünnep, mindannyiunk közös igazságának az ünnepe!
Gyertek el!
Papp Sándor, Felvidék.ma
