Nagykeszi református gyülekezet fokozatosan újul, közösségi alkalmak szervezésével igyekeznek megszólítani a híveket. A Csallóközben, Komáromtól huszonkét kilométerre elhelyezkedő községnek a 2011-es nép-számlálási adatok szerint 990 lakosa van, ebből 335-en vallották magukat reformátusnak. Az egyházközség választói névjegyzékében 101 személy neve szerepel – azoké, akik adományaikkal hozzájárulnak az egyház fenntartásához.
Rajtuk kívül még ötven aktív gyülekezeti tagot is számon tartunk, a többieknek sajnos nincs semmilyen kapcsolatuk a gyülekezettel – mondja az adatokat sorolva Szabó Sarolta lelkipásztor, aki már tizennégy éve szolgál Nagykeszin. Hogy a gyülekezet megalakulásakor is előfordulhatott-e hasonló helyzet, azt nehéz megmondani. Egyébként nincs pontos adat arra nézve, hogy mikor jött létre a református gyülekezet a településen, de a korabeli dokumentumok bizonysága szerint 300 évvel ezelőtt már megépült a közösség első temploma, ami egy élni akaró gyülekezetről tanúskodik. Akkoriban azonban még csak egy kis gyülekezet lehetett, mivel maga a település sem volt nagy (mindössze huszonegy házból állt).
A jelenlegi templom már harmadik a sorban, és amikor valamilyen okból újat kellett építeniük a híveknek, a következő mindig nagyobb lett az előzőnél, ami a hívek számának a növekedését feltételezi. Manapság ötszázan is kényelmesen elférnének benne, a helyzet azonban az, hogy az istentiszteletek látogatottsága átlagosan ma már csak 20-25 személyre tehető – mondja a lelkipásztor. Lehetnénk többen is – teszi hozzá Szabó Sarolta, megjegyezve, hogy sajnos ezt nem tudja befolyásolni, annak ellenére sem, hogy a hívó szó elhangzik mindenki felé, és szórólapokat is készítenek a különböző alkalmakra.
A számadatok alapján a gyülekezet ma már egyáltalán nem mondható nagynak. A 70-es és a 80-as években ugyanis nagyon sokan Komáromba költöztek, így a református közösség, de maga a falu is elöregedett. (Csak az utóbbi egy-két évben tapasztalható, hogy a fiatalok a faluban maradnak, őket megpróbálják bekapcsolni a gyülekezet életébe.) És az előző rendszer is megtette a hatását: a hívek elidegenedtek az egyházi élettől, amihez sajnos sok minden más is hozzájárult. Például az is, hogy több éven át zárva volt a templom, egyházi alkalmak egyáltalán nem voltak – sorolja a tényeket a lelkipásztor, akinek volt mit tennie a gyülekezet ébredéséért.
Az eltávolodás nagyon könnyen megy, de annál nehezebb a híveket visszahozni – mondja Szabó Sarolta, aki rengeteg problémával találta szembe magát, amikor szolgálati helyéül megkapta a nagykeszi gyülekezetet. Nem volt egyszerű a parókiára való beköltözése sem, mivel az előző, nyugdíjba vonult lelkész különböző okokra hivatkozva nem akart onnan kiköltözni. Aztán bírósági perekkel kellett szembesülnie, de nem adta fel, mivel azt az igét kapta, hogy aki az eke szarvára tette a kezét, az ne tekintsen hátra, mert az nem méltó az Isten országára.
Ilyen körülmények között kellett szinte elölről felépítenie a gyülekezetet, de volt kikre alapoznia, hiszen a hűséges tagok a zavaros időkben is kitartottak.
Szabó Sarolta nem titkolja azt sem, hogy Nagykeszin korábban nem volt semmilyen alkalom a gyülekezetben. A bibliaórát is ő vezette be, akárcsak más alkalmakat. Ide tartoznak a gyermekekkel való foglalkozások és az ünnepváró alkalmak. Ezekkel elsősorban a templomtól távol lévőket szeretnék megszólítani azzal a céllal, hogy térjenek vissza a közösségbe, ahol támogatást kaphatnak és gyógyulást a lelki sebeikre.
A lelkipásztor úgy látja, hogy a fokozatos munka lassan meghozza a gyümölcsét. Ennek eredményét elsősorban a gyermekeknél látja. Két éve gyülekezeti napközis tábort szerveztek a számukra. Legelőször csak a fiatal korosztályhoz tartozó gondnokra és annak feleségére számíthatott, de az elmúlt nyáron már több felnőtt is kivette részét a szervezésből és a szükséges munkákból.
Egy-egy ilyen táborozáson felekezeti hovatartozás nélkül vesznek részt a falu gyermekei, mindenkit szívesen fogadnak. Legutóbb tizennyolc gyermek jelentkezett be a háromnapos alkalomra, és már tíz felnőtt volt a szervezők segítségére. A táborzárást vasárnap tartják, amire a szülők is meghívást kapnak, hogy láthassák, mi mindent tanultak gyermekeik.
A lelkipásztor elmondja azt is, hogy nagyon kevés gyermek van a faluban, évente legfeljebb három születik (s az se mind református), de fontosnak tartja a közöttük való szolgálatot, mert hiszi, hogy ezáltal a szüleiket is be lehet majd kapcsolni a gyülekezeti életbe, és templomba járókká lehet tenni őket.
A felnőttek számára pedig bibliaórákat hirdetett meg. Ezekre az alkalmakra az asszonyok járnak, akik egy kis bázist jelentenek a lelkipásztor számára. Csupán 4-6-an vagyunk, mégis nagyon jók ezek az alkalmak, mert az épülésünket szolgálják – mondja. De igyekeznek azokat is felkeresni, akik távol vannak a gyülekezettől, mert az lenne a jó, ha nemcsak lélekben, hanem fizikailag is ott lennének közöttük és gyarapodnának általuk. De sajnos nagyon nehéz megmozgatni, elindítani azokat, akik már megszokták a távolmaradást – konstatálja Szabó Sarolta, aki legfontosabb feladatának a lelki növekedést tartja, mert úgy véli, hogy Isten csak akkor tudja megsokasítani a gyülekezetet, ha lélekben hozzá tudnak térni.
És vannak prózaibb terveik is, amelyek anyagi áldozatot igényelnek. Ide tartozik többek között a jelenleg használaton kívül lévő harang felújítása. A presbitérium döntése alapján gyűjtést hirdetnek ebből a célból. Az anyagiak függvényében két éven belül újulhatna meg az istentiszteletekre hívogató harang.
A lelkipásztor úgy véli, hogy ha lelkiekben tudnának növekedni, akkor az anyagiak sem okoznának gondot, mert hiszi, hogy ha megnyílik a szív, akkor a pénztárca is kinyílik. Tapasztalata alapján azonban úgy látja, hogy Isten soha nem ad többet, hanem mindig annyit, amennyire éppen szükségük van, nehogy elbízzák magukat.
Kálvinista Szemle, Reformata, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”41645,41358″}
