A Nyugati Pályaudvar épülete tövében ül naponta egy órát egy idős, tiszta tekintetű ember és könyvét kínálja. Címe: Málenkíj robot 1945-1948, Orosz hadifogságom története. 2000 forintért meg lehet a szerzőnél, Miklósi Károlynál vásárolni.
A mai fiataloknak a címben szereplő két szó ma már semmit sem mond. A hátlapon olvasom, 14-18 évesektől megkérdezték, mi volt a málenkij robot, s többen azt válaszolták teljes komolysággal, hogy egy legendás moszkvai rock-zenekar neve! Ez a kifejezés az oroszban ilyen formában nem létezik, de valamilyen oknál fogva így rögzült a magyar nyelvben. Talán a robot miatt, mert az volt. A „kis munkát” helyesen málenykaja rabótának (маленькая работа) kellene mondani.
Miklósi majd három évet töltött el Ukrajnában. 242.000 forint értékű kárpótlási jegyet kapott, amit húsz százalékos áron tudott érvényesíteni. Nevetséges 48.400 forintot kapott mérhetetlen sok szenvedésért.
19 éves naiv nyomdaipari tanulóként hurcolták el „egy kis munkára”. Leírja fiatalkori életét, első szerelmét, a náci megszállást, az ostromot, 1945. február 1-én hurcolták el és 1947. december 13-án érkezett vissza Pestre. Őszintén, színesen, de hitelesen meséli el elhurcoltatását, majd hazatérését. Már az elején látta a fiatalkorúak legyilkolását. Akinek „szerencséje” volt, csak a fogait verték ki és az egyik veséjét kellett eltávolítani.
A ruszin kápók gégecsővel verték a fejüket. Csak azt. Az oroszok emberségesebben viselkedtek velük szemben. Azután jött az utazás százasával egy vagonban. A poloskákat benzinlámpával égették. Halálos balesetet okozott az egyik lámpa, mert felrobbant és egyik társuk az égési sérüléseibe belehalt. Azután a tetvek kínozták őket. Meg a bolhák. Miközben a kiváló ukrán földben minden nagyobbra nőtt, mint másutt, ők éheztek. Lágerkórház, emberek agyonverése, cukorrépa csempészése a lágerbe, melyről az őrség tudott, de nem törődtek vele.
Egyszer azonban elkobozta tőlük és vodkát főztek belőle. Dohányt később kaptak, de gyufát nem. Így kovakővel és kanóccal gyújtottak rá. Sőt levelezhettek is, de válasz soha nem érkezett. Majd elérkezett a hazautazás pillanata. „Új” ruhát kapott. „Úgy néztem ki, mint egy papagáj: német tiszti zubbony, magyar pantalló, magyar köpeny, magyar tiszti sapka, orosz tiszti csizma.” Ezeket a ruhadarabokat a tolmács vette el a betegektől.
„Kérdeztem, hogy mit szólnak a betegek ehhez,.. Csak annyit mondott, hogy ezeknek nem lesz már szükségük rá.” (81.) A többiek cetliket adtak, hogy azokat juttassa el családjuknak, de üzeneteket tilos volt vinni. Így a cipészek lecserélték csizmáját és zubbonyát. Abba varrták, rejtették el az üzeneteket. 1947. december 2-án ült vonatra. Két hét út várt rá Budapestig. Tizenkét nap alatt Csapra érkezett. Miskolc után végre megérkezett… Az őt kísérő orosz katonának bemutatta a Magyar fővárost. Először járt nagyvárosban.
Elsőkönyvesként elég koros. Nyolcvannyolc évesen összespórolt és kölcsönvett pénzből adta ki ezt a 124 oldalas kötetet és most árulja. „Elárulom, hogy arról a harmincnégy hónapi hadifogságról nemigen szerettem beszélni, mert aki nem élte át, az úgysem tudja elképzelni, hogy egy ember valójában szellemileg, fizikailag mit képes kibírni, és vajon hol lehet az a határ, amikor már azt mondjuk, hogy VÉGE!
Ezt a visszaemlékezést csakis Emília kislányom, ma már három fiúgyermek édesanyja, aki nekem most is csak kislányom, unszolására teszem, hogy az unokáimnak legyen némi fogalmuk az akkor életem és az ő mai életük összehasonlításához. Ha már megígértem, igyekszem mindent az emlékezetem alapján a leghitelesebben leírni.
Ezt nem azért írom le, hogy én most hős vagyok.” (56-57.) És neki szerencséje volt, mert akadt, aki hazaérkezése után öt évvel ért haza, volt aki két évre, de 12 tojásból hagymás szalonnás rántották vacsorázott és három nap múlva meghalt.
A minap Pesten jártam, így fölkerestem. Érdeklődtem, hogy fogy-e a könyv. Elmondta, valaki föltette a facebookra és így a sor a kalácssütőtől kígyózott. Főleg fiatalok vásárolták a könyvet. Amint elfogy, mindig száz példányt nyomat ismét és rendületlenül árulja kötetét. „Több általános iskola végzős diákjai is meghívtak, hogy erről a témáról elbeszélgessünk. Hihetetlenül nagy érdeklődéssel hallgatták végig diákkorom e szomorú történetét.”
Miklósi Károly fényképész kötete végén megjegyzi: „… a fenevad Hitler Adolf utódállamának vezetője 50 év után legalább bocsánatot kért attól a zsidóságtól, akiket ők is, mint minket kiloptak hazánkból és embert megalázó módon bántak velünk.
Utolsósorban 68 év távlatából kérdezem az orosz utódállam mai vezetőit, ők miért nem képesek TŐLÜNK, akkor még gyermekkorban lévő magyar állampolgároktól legalább bocsánatot kérni aljas tetteikért!” Nem egyedül kérdezi!
Károly bácsi küldetést teljesít!
Balassa Zoltán, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”43748,36893,32010,31999″}
