A szerző a kötet elejétől a végéig egyszerre építi és rombolja a Művet. Olyan formát hoz létre, amiben nehéz elmerülni, nehéz kiragadni egy-egy számunkra kedves darabot, ízlelgetni, skandálni egész nap. A verstől ugyanis megszokhattuk, hogy egy címmel kezdődik, és azután elejétől a végéig tart. A Szétgondolt jelen verseinek ezzel szemben – az utolsó ciklus kivételével – számuk van. Persze ez nem ritkaság, de itt ráadásul sokszor érezhetjük úgy, hogy a soron következő verseket kifejezetten a számozásuk teszi önálló darabokká. Zalán Tibor olyan költészetet művel a Szétgondolt jelenben, amihez nem érdemes és nem is szükséges feltétlenül csak a költészet felől közelíteni, sőt nagyobb esztétikai élménnyel járhat, ha túllépve a szöveg nyilvánvaló (néha ironikus) hibáin, figyelmünket a versbeszédből egyre élesebb kontúrokkal kirajzolódó lírai énre fordítjuk. Ez a lírai én erős érzelmeket közöl. A Szétgondolt jelen nem könnyű olvasmány, sőt… Mégis érdemes elolvasni, legalább azért az ügyes, önmagát építő és romboló poétikáért, amivel Zalán Tibor, kioltva belőlünk az „irodalmárt”, figyelmünket a lírai én felé igyekszik fordítani.
A 136 oldalon a költő három ciklusát, a Kopszohiladészi elégiákat, a Dünnyögés, félhangokra címűt és a könyv címadóját, a Szétgondolt Jelen című, 27 darabból álló verscsoportot olvashatjuk.
AB-ART, 2011
Felvidék.ma
