Régi csemadokos múltamban bolyongva eszembe jutnak a költőhöz fűződő apró, de maradandó élményeim. Nemcsak a vers szeretete, Gyurcsó István verseinek üzenete és állandó aktualitása idézteti fel a régi emlékeket, de az a tudat is, hogy nem szabad felednünk azokat az embereket, akik életükkel, munkájukkal, a magyarságért végzett élet-küzdelmeikkel legyenek példaképeink és az utánunk következő nemzedékeknek is.
A 80-as évek elején, de lehet, még korábban ismerkedtem a hazai magyar irodalom íróival, költőivel, s éppen azokon az irodalom-népszerűsítő szemináriumokon, melyeket Gyurcsó István szervezett. Emlékszem az apró ember energikus, magabiztos, temperamentumos alakjára, az égő tűzre, melyet árasztott felénk, de legfőképpen a magyarságának mélységes elkötelezettségére, mely szocializmus ide vagy oda, de ezek a többnapos találkozók légkörét tartalmát, színvonalát jellemezték. Ennek köszönhetően ismerhettük meg oly sokan a mi értékeinket, műveiket, melyek a legvadabb korszakban rólunk, nekünk, értünk szóltak – versben, prózában, elbeszélésben. Ezeknek a rendezvényeknek köszönhetően hívtam meg szülőfalumba, Nánára az akkor alkotó és még évekig feltűnt hazai magyar írókat, költőket. A találkozók nagy sikerét s az írók elégedettségét a krónikák megfakult lapjai őrzik.
Gyurcsó István nemcsak szervezett, de útjai során többször is betért az Érsekújvári járási irodába, ahol még jobban megismerhettem elkötelezettségét, a (cseh)szlovákiai magyarság sorsa iránti aggódását. S a széles magyarok lakta területen száguldozó költő a szervezőmunka mellett állandóan írt, alkotott, s ha volt alkalom író-olvasó találkozókra, ment. Nála éppen a szervezői munka mellett, lehet, erre kevesebb idő jutott? Nem tudom, de arra emlékszem, hogy az elveszett pici faluba, Bartra, ahol még írót, költőt soha nem láttak, én szerveztem a helyiekkel az első találkozót Gyurcsó Istvánnal (de lehet, azóta sem volt több találkozó a faluban).
A másik találkozót járásunkban éppen szülőfalujában szerveztem, ahová kerékpáron vittem ki a nagy táska könyvét,(szintén a 80-as évek vége felé), s az akkor még a szövetkezeti irodában dolgozó Sliva Judit vállalta fel (aki 90-es évek után polgármester lett) a találkozó szervezését, mert éppen senki nem volt, akivel erről tárgyalni lehetett volna, hiszen a költőről alig tudtak valamit a faluban. Az első Gyurcsó István Napokat (vagy 2-3 évig) az említett polgármester asszonnyal, Sliva Judittal és Keszegh Pállal, valamint a járási Csemadok-vezetéssel szerveztük együtt. S a következő élmény sajnos már a halálához fűződik, amikor Pozsonytól Kassáig jöttek temetésére. Megtelt a garamkövesdi kosaraki parti temető, és a tanítók énekkara közreműködésével kísérték több százan utolsó útjára Őt. Azt a költőt, akinek versei szavalóversenyek, ünnepi műsorok, megemlékezések leggyakrabban elhangzott versei közé tartoztak és tartoznak még napjainkban is.
Tisztelet és hála mindazoknak, akik emlékét különböző módon őrzik, tovább adják. Elsősorban a Keszegh és Varga családnak, akik mindig szervezői, mindenesei voltak a Gyurcsó Napok egyre ismertebb és sikeresebb megvalósításának. Tisztelet illeti az egykori (Sliva Judit polgármesternek) és a jelenlegi önkormányzatnak, hogy segíti, és büszkén vállalja az emléknapok megszervezését, mely példaértékű kellene hogy legyen a szellemi értékek őrzése, átadása, de a honismeret terén is. Mivel a Csemadok-láng meggyújtója, őrzője volt a költő, nagyobb figyelmet kellene szentelni emlékének nemcsak helyben, de legalább a régióban is. Igaz, a múltban főleg, de úgy tudom, napjainkban is a községtől kapnak meghívót a környék polgármesterei, csemadokosai is.
Nekünk, utókornak, meg főleg azoknak akiknek megadatott, hogy ismerjük Gyurcsó Istvánt, a hazai magyar tűz lángra gyújtóját, csiholóját, emlékét országos viszonylatban őrizni kell , és példaképként kell felmutatnunk, hogy itt és most élni csak így érdemes, ahogyan Gyurcsó megfogalmazta egyik versében:
„Magyar szeretnék maradni,
-én most csak ennyit akarok.
Itt születtem és itt halok
meg talán s nem idegenben:
itt keresek hazát, jövőt.”
(Szülőföldemhez tartozom)
Dániel Erzsébet, Felvidék.ma
Gyurcsó István 1915. január 27-én született Garamkövesden, 1984. március 16-án hunyt el Dunaszerdahely.
Elmúlt negyven éves, amikor első verseskötetét (Anyám mosolyog, 1955) kiadták. Fábry Zoltán Gyurcsó lírájának érdemét főként abban látta, hogy versbe foglalta a szlovákiai magyarság fájdalmait, a kisebbség sorsát. Ezzel a témával a költő újabb kötetében (Percmutatók, 1968) is találkozunk: „Egyedül te, a proletár utókor, de bírj is joggal. / Egy nemzet él itt! – mondják. Mit mondjak én? / Még mi is élünk! / Hová tartozunk, kinek a gondja most nemzeti létünk? ” (Mennyi lehetőség). {iarelatednews articleid=”45143,39096,29948,13065″}
