A Kassai Történelmi Társaság (Dejepisný spolok v Košiciach, Historische Geselschaft in Kaschau) rendezésében Kolivosko István, a Bocatius Közkönyvtár nyugalmazott munkatára mutatta be egykori munkahelyének tárgyalótermében legújabb helytörténeti kiadványait. Az egyik Pányról készült, a másik Gibártról. Mindkét település Abaújban fekszik, az utóbbi Magyarországon. Beszélgetőtársa PhDr. Milena Ostrolúcka, az Állami Levéltár igazgatója volt.
Kolivosko elmondta, 16 évvel ezelőtt szülőfalujáról Abaújszináról írt monográfiát. 1999 óta kilenc falumonográfiát készített el. IV. Béla a tatár betörés után Magyarországot újjáépítette. Rátermett uralkodóként elég rossz helyzetben volt, hiszen fiával is hadakoznia kellett. Az uralkodó 1249-ben olyan jogokkal ruházta fel a település lakóit, mint amilyenekkel a kassaiak rendelkeztek. A kassaiak oklevele nem maradt fenn. 1999-ben emlékeztünk Szina első okleveles említésére. A 750-ik évfordulóra. Kolivosko akkor az önkormányzat tagja volt és elhatározta, ezt az évfordulót valamilyen módon meg kell ünnepelni. Kellene egy monográfiát írni a faluról, jelentette ki. Ahogy lenni szokott, ha valamit javasol az ember, azt mondják, csináld meg. Az igazat megvallva, nem tiltakozott és nem volt senki közel vagy távol, aki erre képes lett volna. Igényes munka volt, de jó társak segítségével sikerült. Kicsit aggódott, miképpen fogja a szakma és a közönség fogadni ezt a munkát, de összességében a visszajelzés pozitív volt.
Miután mesélt a történelem iránti érdeklődéséről, mely gyermekkorában kezdődött, majd milyen bonyodalmak után tudott könyvtárosi képesítést szerezni, rátért Pány monográfiájának ismertetésére.
Az elején mindig az a kérdés, hogy kinek van szüksége egy ilyen a könyvre. Rendszerint a polgármesternek. Ez presztízs kérdés és ez így van jól. De amíg ki nem adják, addig az emberek nem tudják, hogy szükségük van rá! Az olvasó számára a legszebb muzsika, ha a vezetéknevével találkozik a kötetben. Amikor elolvassa, hogy 150-200 éve az elődei itt éltek, ez sokat jelent a számára.
Arra a megjegyzésre, hogy ez a lokálpatriotizmus alapja, Kolivosko egyetértően megjegyezte, ez az, amire építeni lehet. Egész Szlovákiát nem lehet szeretni, de a szűkebb pátriámat szerethetem. Ez köt engem ehhez az országhoz. Ezek a könyvek a mikrorégiókat mutatják be.
Egy ilyen monográfia készülhet úgy, hogy az ember a kronológiát követi. De neki ez nem felel meg. Ő inkább – Pány esetében is – a település egyes fontos eseményei, történelmi csomópontjai köré szervezi mondanivalóját. Közben azt tartja szem előtt, hogy ezt egyetemi tanár, de alapképzettségű ember is olvasni fogja és neki is meg kell azt értenie. Bevezetőképpen mindig az érzelmi megközelítést követi. Emiatt még eddig soha senki sem tiltakozott. Rendszerint a régészeti leletek ismertetése következik – ha vannak ilyenek -, vagy a település első írásos említésével. A régészeti leletekből a mindennapi életet rekonstruálni igényes feladat. Az etnicitásra következtetni meg szinte lehetetlen. Pányt okleveleink először 1274-ben említik. Ezután rendszerint egy fejezetben demográfiai adatokat és a nemzetiségi összetételt közli. Ez is nehéz feladat, mert a 19. sz. közepéig nincs adat. Korábban csak a porták számát jegyezték le. De hány ember lakott egy portán? Egykor öt személyt számoltak, ma ezt kétségbe vonják. Tehát csak hozzávetőleges adatokkal rendelkezünk. A 19. században megjelenik a nemzetiség, ami problematikus kérdés, így ennek taglalásától eltekintett. Pány esetében akad egy különlegesség, de ez nem egyedi eset. A település mai kataszterében korábban egy külön falu létezett, mely megszűnt. Ezt a falut Szőllőskének hívták. Ne feledjük, a középkorban a falvak sokkal kisebb kiterjedésűek voltak. A legtöbb monográfia az urbáriumokat néhány szóval intézi el, ami hiba, mert a mindennapi életet ezeknek az adatoknak a segítségével tudjuk bemutatni. Ha azzal az adattal találkozunk, hogy egy forint adót kellett fizetni, ez egy közönséges halandónak nem mond semmit. Kolivosko évekig kutatott, hogy ennek mi volt az értéke, mert csak így lehet az olvasónak fogalma ennek nagyságáról. Fél éve sikerült egy adatot találnia, melyből kiderül, ez nagyjából 6 tyúk árának felel meg. De még így sem tudjuk meghatározni pontosan az értékét. Így vagyunk a mértékegységek esetében is. Csak Mária Terézia óta ismerjük ezeket. Amennyire lehetséges, igyekszik megadni mai értéküket.
Külön érdekes fejezet a jobbágyszökések jelensége. Erre elsősorban a török betörések és a rendi felkelések idején került sor. Ha egy másik földesúr jobb feltételeket biztosított, akkor a jobbágy oda ment. Ami külön érdekesség, hogy Pányon belül is előfordult ilyen eset. Ez azután annyira elterjedt, hogy az országgyűlésnek kellett azt betiltania.
A fennmaradt oklevelek zöme vagyonjogi kérdésekkel foglalkozik. Arra is van példa, hogy ha ketten fegyvert fogtak egymásra, emiatt elvették vagyonukat.
A vallási élet nemcsak hit kérdése volt, hanem a kultúráé is. Ez tehát megkerülhetetlen témakör. Az ő korosztályának is gondja van ezzel, mert számos terminológiai kérdéssel kell megbirkóznia. Ugyanúgy az iskolaügy is fontos szerepet játszott. Ez is gondok forrása lehetett. A katolikus és református iskola összevonása után nem tudtak megegyezni, mert református tanítót akartak a közös iskolában. Amit viszont hivatalosan nem tudtak a felsőbb szervek megoldani, azt helyi szinten orvosolni tudták. A kolerának is szentelt egy fejezetet. Érdekes lenne a többi betegségről is írni, de a falvakban ilyen feljegyzések nem léteznek. Az anyakönyvekben meg lehet nézni az elhalálozottak listáját. Néha közlik a halál okát, néha nem. Az embernek ilyen esetben fantáziával kell rendelkeznie, de nem szabad fantáziálnia! Pány esetében le tudta írni a betegség lefolyását, hiszen annak természete nem változik. Az 1831-es koleralázadásban ezek a települések nem vettek részt. Ez inkább Zemplénre volt jellemző.
A földesurak fontos közszereplők voltak. Rendszerint leírja a családfájukat és tagjainak első említését. A helynevek vizsgálata is kedvenc területe. Ezt gyakorta elhanyagolják. Igyekszik ezeket megmagyarázni. Egy darabig eltart, míg sikerül megfejteni azokat. Az emlékek között tárgyalja a falusi házakat, melyek eltünedeznek, a templomot és a kereszteket. A harangoknak sokkalta nagyobb szerepük volt, mint ma. Ennek megfelelő teret kell ezért szentelni. A pecséteket is le kell írni, hiszen ezek a falu szimbólumát jelentik. A bíró csak két esküdttel együtt használhatta, hogy ne lehessen visszaélni vele.
Monográfiáit a második világháborúval szokta befejezni. Bevallotta, nem nagyon kedveli az orális történelmet, mert az emberi emlékezés hajlamos hozzákölteni a valós eseményekhez. De ilyen esetben ez elkerülhetetlen, mert valahonnan be kell szerezni az információkat. A helyi krónikák rendszerint ezekről az eseményekről nem mondanak semmit. De a kordokumentumokat azért föl kell használni. Az emberek a pincében voltak, így a harcok lefolyásáról semmit sem tudnak. Ennek megtárgyalása után következik az 1945-öt követő események kronológiája. Azért ezt a korszakot már nem dolgozza föl, mert ezek az események nagyon közel vannak hozzánk és politikai vonatkozásuk is van. Paradox módon megéltük azt a kort, de nem mindent látunk. A korábbi eseményekkel kapcsolatosan sokkal objektívebb tud lenni. Vegyünk csak egy példát: a szövetkezesítést. Egy másfél hektáros paraszt számára a szövetkezet megváltást jelentett, hiszen ilyen kis földdarabból nem tudta eltartani a családját. Viszont a 20 hektárral rendelkező paraszt számára a szövetkezetbe való kényszerítése élete tragédiáját jelentette. Most akkor kinek van igaza? Ha ezzel foglalkozna, le kellene írnia a kommunista párt tevékenységét. Meg kellene írnia, ki mit csinált. Az emberek egymásnak esnének! „Mit csinált az apád?” – kérdeznék. A könyveit viszont azért írja, hogy összefogja az embereket. Kell másoknak is munkát hagyni. Vannak témák, amelyek 150 év után is érzékenyek. Ezek a vallás, nemzetiség és vagyon körül jelentkeznek.
A kötet végén táblázatok, mellékletek, összeírások, térképek és fényképek szerepelnek. Ez utóbbit a helyieknek kell összegyűjteniük. Pányban a helyi krónikás és a polgármester fantasztikus fényképanyagot gyűjtöttek össze. Viszont ennek a hátulütője, hogy az emberek azt akarják, hogy az általuk rendelkezésre bocsájtott fénykép benne legyen a kötetben. A fényképek rendszerint az 1945 utáni éveket dokumentálják, így szerencsésen egészítik ki a kronológiát.
Vigyázni kell, hogy elkerüljük a helyi legendákat! A pányiak szentül hiszik, hogy területükön aranyat bányásztak. Ez egy nagyon hálás téma, ám a levéltárban erre vonatkozóan nem talált semmit. A szakemberek sem tudnak erről. De ha a helyi kocsmában elmondaná, hogy a pányiak nem bányásztak aranyat, abból baj lenne. Így kompromisszumot kötött. Ha nem lehet a témát megkerülni, akkor írni kell róla! A településen németek laktak, akik foglalkozhattak bányászattal. A nem oly távoli Aranyidán aranyat is bányásztak, de főleg vasércet. Az egyik patak neve Zlatník. A neve jelezhet valamit, még ha Kolivosko nem kísérletezett aranymosással. Mit lehet ilyenkor tenni? Néhány mondatba le kell írni, lehetséges, egykor előkerül olyan adat, mely igazolni fogja a helyi legendát. Azt semmiképpen sem írhatta, hogy valóban aranybányászat folyt volna. Ilyen tevékenységre utaló nyomokkal találkozott, de bányászhattak ott bármit.
Egy ilyen monográfia megírása azzal kezdődik, hogy a polgármester szól, elvállalja-e. Mielőtt döntene, megnézi a rendelkezésre álló forrásokat a megyei levéltárban. Ahogy Kosáry Domokos történész mondta, az adatok 95%-a a könyvtárakban és forrásokban található. A szerző csak 5%-ot tesz hozzá. Két esetben nem vállalta el a munkát. Akadt olyan település, amelynek még földesura sem volt és csupán 5-6 dokumentum állt rendelkezésre. Ebből nem lehet monográfiát írni. Akad szerző, aki ebből is ír. Egy ilyen munka elkészítésére legalább egy évre van szükség. Időre kell, hogy az ember megeméssze az adatokat. A tulajdonviszonyok rendszerint nagyon bonyolultak. Ezeket is ki kell bogozni.
Ahhoz, hogy egy kötet színvonalas kiállítású legyen, a szerzőnek kell az egész folyamatot kézben tartania. Kolivosko ott ül a grafikus mellett és addig megy az idegeire, míg az eredménnyel nem elégedett. Mivel ő fizeti, a grafikus nem sokat tehet.
Végül még röviden szó esett a Gibártról szóló kötetről is.
Balassa Zoltán, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”51499,50323,48008,44702,44459″}
