Thiele-Csekei Enikő lévai származású, Ausztriában élő költő első verseskötete 2012-ben jelent meg az AB-ART Kiadó gondozásában. A Szakítópróba / Zerreisprobe 33 verset tartalmazott magyar és német nyelven.
„A kötet borítóján (mely Balázs Béla munkája) egy éppen kettényíló, vörös és sárga színű, nonfiguratív ábrákkal díszített, szívformájú tárgy látható. Bár a kép és a cím még nem teszik egyértelművé, hogy a szakítás egy kapcsolat megszűntére utal, az viszont érezhető, hogy a kötet uralkodó hangneme a teljességérzet hiánya, egy elemeire bontott, szétszakított érzelmi állapot – írta a kötetről Sebestyén Ádám, majd megállapította: „A kötet verseiben uralkodó hangnem az ambivalens (illetve ellentmondásosnak tűnő) szerelem pozíciójából szólal meg. Ennek az ellentmondásnak a lényege, hogy a szerelem egyszerre jelent mulandó, már csak nyomaiban, emlékeiben felidézhető érzést, valamint még mindig átélhető mámort.”
A Szakítópróba tehát afféle „lelki sztriptíz” volt, egy személyes vallomás arról, amit a költő eddigi életében megélt, pár egészen kiemelkedő vers és a saját költői hang keresése jellemezte. A folytatás tavaly év végén látott napvilágot, a Filmkockák visszafelé című kötet szintén az AB-ART Kiadó gondozásában jelent meg.
A mintegy száztíz oldalon hetvenhét verset felvonultató kötet öt ciklusra oszlik: Arcaink, Hasadás, Iszony, Pszicho, Remény. Sajátos ritmust ad az olvasásnak, hogy egy hosszabb verset mindig egy háromsoros követ. „Beszélj érintve / ujjaiddal olvass / világtalanul” – indít el minket a beköszöntő, az Érintés című majdnem-haiku. És megindul a „film”, peregnek a filmkockák. Visszafelé. Az első néhány magát a költőt mutatja, verseiből olvas fel népes közönség előtt, könyvét dedikálja. Nézi az arcokat, gondolatai villámgyorsan cikáznak, lelke érzékeny vitorláját érzelmek feszítik. A feloldozás elmarad, „esővert utca neonfénye alatt” halad immár, a következő kockákon a „haza” különböző arcai villannak fel: Zselíz, Léva, Pozsony, Selmecbánya, Moszkva, München, Drezda, Bajorország, Ausztria, Boldogasszony (más néven Fertőboldogasszony, németül Frauenkirchen).
„Az ötödik égtáj a hazám” – mondja, „ott lélegzem”. Egy újabb remek háromsoros (majdnem-haiku) villan fel a csukott szemhéj vetítővásznán (Fátyol): „már sokszor mondtam / amíg fátyollal borítasz / látható vagyok”.
A következő filmkockán már a „gyönyör és a félelem határán” egyensúlyozik, egyszer a titkok töredékét mutatja csak fel, máskor a film túl szemcsés, vagy egyszerűen elszakad, megreped, beáll a „csillagmélymagány”, hogy nemsokára feltöltve hittel és lelkierővel minden újrainduljon, néha extrém helyzetekbe bonyolódva: „a futócipőmben / szeretek bálba járni / tudhattad volna / a plafonról angyalszárnyakon / lógni csak úgy a semmibe”.
A költő félálomban bejárja régi házainak, otthagyott lakásainak minden zugát. A hetedik ajtót nem meri kinyitni, tiltott zónák, elárvult játszóterek következnek, majd újra egy kis pihenés a „holnap várótermében”, hirtelen felvijjognak a vészjelző szirénák, áprilisi szellő tör be Csernobil felől, „a halál alattomos csendes csókja”. Sötét lesz, nem tudni, hogy a gyertyát fújták-e el az esti imádság után, vagy ez a filmkocka eleve ilyenre lett megtervezve. És mégis van némi derengés, most már tisztán látni, az anyaméhben vagyunk: „a pillanat meghatározó / magaddal meghasonulva / lököd ki magad / új megváltóként / az óvó méhből / a pillanat meghatározó / apád örökét nem tagadod / anyád lelkét megtagadod / a sikátor sötét / nyirkos cafatokban / csüng rólad sorsod.” Lassan színes hagymakupolák úsznak a képbe, egy jéghideg moszkvai naptól megfagyott filmkocka hangosat koppan a székesegyház padlóján. Felszikrázik egy újabb majdnem-haiku (Trojka): „siklik a trojka / millió csillag zuhan / véresre vált a hó”. Amit ezután látunk, szintén komor: lakhatatlan gyermekkor málló nyomai a falakon, nagyanya bögréje, hirtelen lövések zaja hasít a csendbe Srebrenica felől, a félelem akkorát üt, mint a puskatus, „…az utolsó sétát / egyedül kell megtenni // a GPS-ed ott már nem működik”. De nem, nem a halál kopogtat még, csupán egy újabb jól eltalált majdnem-haiku: „áramszünet van / csendben a falon át / hegedűd sír”.
Ezeken kívül még sok száz „filmkocka” van Thiele-Csekei Enikő második verseskötetében, amelyet érdemes a „vetítőnkbe helyezni”, és Potyók Tamás illusztrációi is megérdemlik az olvasó figyelmét.
(AB-ART, 2014)
Z. Németh István, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”35652″}
