Jozef Šoltész, a szlovák parlament képviselője 1945. október 9-én egy kassai manifesztáción ezt mondta: „Ezen a földön, mely évszázadok óta a miénk, nincs többé magyar elemnek mit keresnie, hogy befejezhessük egyedülálló históriai győzelmünket.” Ez az alaphang világosan megmutatta, hogy a 70 évvel ezelőtt, 1945. május 8-án „legyőzött” fasizmus Szlovákiában igazából ekkor kezdődött el: teljes gyűlöletében ekkor lángolt fel a nyelvi és faji barbarizmus, az a neofasiszta szellemiség, amely – Fábry Zoltán szavaival – „törvényesített embertelenség” volt a háborús bűnösséggel és árulással hazug módon megvádolt szlovákiai magyarság ellen; az igazság teljes álcázásával pálcát törtek magyar nemzeti közösségünk fölött, máig nem orvosolt, örök sebet ejtve a lelkekben.
1945. május 8-a óta 70 év telt el. S az akkori jogfosztások: „az emberi gesztusra való képtelenség”, a „nyomorúságos kicsinyesség” ezen évtizedek alatt újra meg újra felütötte a fejét. 70 évvel ezelőtt az egész szlovákiai magyarság volt az áldozat és a vádlott, de ezt követően is sokakat ültettek Szlovákiában a vádlottak padjára: Duray Miklóstól Malina Hedvigig. A két cselekedet között azonban szemernyi különbség nincs: az ő személyükben mindig mi voltunk s máig mi vagyunk az áldozatok és vádlottak: azóta is „idióta”, „bűnöző” és „hazaáruló” valamennyi szlovákiai magyar, aki felemeli a hangját, aki európai módon gondolkodik, s alkotmányos jogaival kíván élni. A fenti három jelzőt nem is olyan régen kereszténydemokrata politikusok akasztották a nyakunkba, azok a farizeusok, akik tehernek tüntetik fel, hogy másokat elnyomnak, s akik nem riadnak vissza attól, hogy tulajdonuknak tekintsék a másik embert, kényükre-kedvükre szolgaságba taszítva őket csak azért, mert szabad polgárok kívánnak lenni. E „demokraták” nemzeti türelmetlensége odáig fajult, hogy hontalanságba, jogi nonszenszbe, politikai abszurditásba taszítottak embereket még azt megelőzően, hogy rosszindulatú és nevetséges vádaskodásaik jogszerűsége tisztázódott volna.
Természetesen a szlovák nemzet tagjainak többsége hallgat. Mint ahogy hallgatott 1945. május 8-ának gaztettei után is, a szolidaritásnak a legapróbb jelét sem nyilvánítva ki.
A 20. századot az első világháború utáni békediktátum mérgezte meg, megszülve a fasizmust és a kommunizmust, a második világháború apokalipszisát, majd a hidegháborút. S fölénk tornyosuló paradoxonával beárnyékolja a 21. századot is: a közép-európai kis államok úgy akarnak az európaiság feltételrendszeréhez igazodni, hogy közben „emberi gesztusra képtelen”, „nyomorúságos kicsinyességgel” cselekvő nacionalista politikusaik a szenvedélyeket, jogtalanságokat – is – szülő törvényeket alkotnak.
2010. május 25-én ezt írtam a naplómba: „»A magyar parlamentből barna pestis árad« – mondta Szlovákia miniszterelnöke tegnap, május 24-én. Ma a szlovák kormány és parlament az állampolgársági ellentörvénnyel túszul ejtette a szlovákiai magyarságot. A helyzet úgy áll, hogy a világ szlovákjai, beleértve a magyarországiakat is, felvehetik a szlovák állampolgárságot; igaz, a világ minden magyarja is felveheti a magyar állampolgárságot – kivéve a szlovákiai magyarokat. Hogyan is van ez? Melyik parlamentből árad a barna pestis?”
S hogyan is van ez ma, 2015. május 8-án?
Nem téveszthetjük szem elől: a magyar és a szlovák népnek közös a múltja, a jelene és a jövője, ezért a két nemzetnek jóindulatú, lelkileg-szellemileg is felszabadult, nagyvonalú kölcsönösségre van szüksége. Mert amíg a szlovák fél a szlovákiai magyarok ügyét egy történelmi visszavágó második félidejének tekinti, s nem annak, ami: kisebbségi, emberi jogi kérdésnek, a méltányosság, a tisztesség, az emberi méltóság és egyenlőség kérdésének, addig nem lesz megbékélés.
És addig igenis, „a vádlottnak meg kell szólalnia”: használnia kell a hazai és nemzetközi jog minden eszközét megmaradásának, anyagi és szellemi gyarapodásának védelmében.
Kulcsár Ferenc/Felvidék.ma