A felvidéki magyarok második világháború utáni vészkorszakának egyik rendhagyó szereplője: Dobos László emlékére
Csak sejtjük, hogy mikorra tehető a felvidéki, azaz a Csehszlovákiához szakított magyar nemzetrész vészkorszakának a kezdete, de nem vagyunk biztosak a dolgunkban.
Tudjuk, hogy nem 1944 őszén kezdődött az üldöztetés, amikor először hoztak rendeletet a magyar iskolák bezárására az újjáalakuló Csehszlovákia területén, és nem 1918 őszén, amikor ténylegesen elszakítottak több mint egymillió magyart a nemzet törzsétől a sosem volt és 1993 óta már nem létező államalakulathoz, és1919 februárjában sem, amikor Pozsonyban először ontották a Csehszlovákia ellen tüntető magyarok vérét cseh légiósok fegyverei.
Mint ahogy a zsidó magyarok vagy a magyar zsidók hátrányos megkülönböztetése Magyarországon nem 1938-ban kezdődött, hanem már 1919 után, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy egyesek közülük a kommunisták oldalán a történelmi magyar államszerkezet szétverésében működtek közre, de tegyük hozzá, a zsidó magyarok ezzel nem azonosultak. A tiszaeszlári perként rögzült eset 1882-ben mindenkinek, zsidónak, nem zsidónak felkavarta az érzéseit. De az korábban senkit sem bosszantott fel, hogy 1838 márciusában a pesti árvízkor az ottani evangélikus (mostani Deák-téri) templom szószékéről Ján Kollár pánszláv lelkész azt prédikálta, hogy csak azokat mentsétek, akik szlávul kiáltanak segítségért. Lehet, hogy ez azért nem keltett felháborodást, mert a templom lelkésze a bécsi udvar rendőri besúgója volt, vagy csupán akkor erre nem volt fülünk, talán a hömpölygő víz zaja elnyomta a szavak figyelmeztető hangját?
Kollonich Lipót római katolikus főpap már a 17. század utolsó harmadában több kísérletet tett a magyar államiság, a magyar nyelv, a magyar nemzet, a magyar társadalom, a magyar protestánsok bedarálására. A pozsonyi vésztörvényszék 1673-ban vagy az 1687-es eperjesi vértörvénykezés miért nem üti meg az európai érzékenység szintjét? Nyilván azért, mert a protestánsokat, a cigányokat az abszolutista Európában, pl. a francia németalföldön korábban is szabad volt halomra gyilkolni. A 20. századi mércével Kollonich Lipótot, Antonio Caraffát és a hozzájuk hasonlókat fasisztának neveznénk, Ján Kollárt ugyancsak, hiszen szándékaik, elképzeléseik, esetenként szóhasználatuk semmiben sem tért el Beníto Mussolini szellemiségétől. Edvard Beneš, Csehszlovákia elnöke pedig maga volt a megtestesült fasizmus, ha más miatt nem, azért biztosan, hogy 1945 koranyarán katonai osztagokat vezényeltetett Pozsonyba a német és a magyar lakosság likvidálására, aminek következtében sok ezer német és magyar lelte halálát golyó által és végső nyughelyét a ligetfalui tömegsírokban. Nem sajátos, hogy mindezt mégsem így minősítjük?
A felvidéki magyarok nemzeti és jogilag hátrányos megkülönböztetését 1920 után, vagy nemzeti hovatartozásuk miatti meghurcolását 1944-től 1948 végéig, és társadalmi felszámolásukra tett kísérleteket máig is rendben valónak tartják Európa-szerte, mert „beleillik” az európai jogrendbe. Pedig ha beleillik, akkor Európa a 17. századtól a fasiszta eszmék szerint igazodik, és ez vonatkozik az Európai Unióra is, hiszen mindazon jogsértést és annak következményét, ami 1957 (a Római Szerződés) előtt történt, semmisnek tekinti, a holocaust kivételével.
***
Az előbbi mondatokat bevezetőnek szántam, mert úgy érzem, hogy sem Nyugat-Európa, sem mi, Közép-Európa keleti felében lakók, egyre inkább nem értjük, milyen környezetben, milyen szándékok megvalósulása közepette élünk. Hogyan jutottunk el a hatalmilag központosított abszolutizmustól a nemzeti liberalizmus mentén és a nemzetállamon át a globalizmusig, közben mindig ugyanazért és ugyanaz ellen küzdöttünk, hadakoztunk. Van néhány olyan méregfajta, aminek a mérsékelt, de folyamatos adagolása csak az utolsó pillanatban jelenti a halált, miközben az áldozat észre sem veszi, hogy már régen halálra ítélték.
***
A felvidéki magyarok 1944-1949 közötti vészkorszakának gyökerei tehát ugyanabban a 17. és 18. századi gennyes televényben keresendők, amiben a quedlinburgi Európa hagyományos értékrendje kezdett fulladozni, aminek előjátéka a 907-ben lezajlott pozsonyi csata volt, és utójátéka a Szent Szövetség. Csakhogy a huszadik században ez magyar vonatkozásban sajátos értelmezést kapott. A második világháború végétől 1946 koranyaráig magyart ölni az akkori Csehszlovákiában szabad volt, és még néhány éven át ezt követően is lehetett üldözni.
Ebből az állapotból akart kitörni a magyar nemzet korábban és újból elszakított része. Ebben az összefüggésben válik félreérthetetlenné az a közeg, amivel a 20. század két világháborúja között született magyar nemzedék Európa középső és közép-keleti térségében, a Köztes Európában a szülőkével összeegyeztethetetlen világgal szembesült. Azok, akik a két háború közötti felező időben látták meg a napvilágot, serdülő korukban már a második világháború utáni helyzettel szembesültek. Akik pedig a Krisztus utáni második évezred utolsó századfordulóján születtek, és életben maradtak, ha mindezek során nem veszítették el tájékozódási képességüket, azok szívósabbak voltak, mint a baktériumok.
A huszadik század kezdetétől eltelt két emberöltő alatt megemészthetetlenül sok és főleg sokkoló változás következett be. Mindenki életben akart maradni, de sokaknak nem sikerült. Mindenki a saját módján kísérelte meg az életben maradást. Az utókornak nincs joga ítéletet mondani az életben maradási kísérletek fölött, de erkölcsileg minősítheti ezeket. Mégsem mindegy, hogy valaki a másik kárán menti magát, vagy a társaival összefogva, magát a közösséggel együtt és a közösséget magával együtt, a közösség tagjaként eszel ki megmaradási fortélyokat!
***
A felvidéki magyarok közösségében több ilyen kísérlet történt 1920 után. A legmaradandóbb Esterházy János tevékenységéhez kapcsolódik, aki kezdetben nem volt egyedül, hiszen ha magányos lett volna, rögvest eltiporták volna. Amikor magára maradt, mert 1945-ben minden felvidéki magyar egyedül maradt, megtették vele.
A második világháború után Dobos László és nemzedékének néhány tagja lett a megjelenítője az újrakezdés kísérletének.
A két kort nem lehet összehasonlítani, hiszen 1920 után nem értékrendi és nem szemléleti változás következett be, hanem hatalompolitikai váltás. A második világháború után azonban minden megváltozott, leginkább az értékrend: az árulás erény lett, az igazmondás butasággá minősült, a besúgás politikai eszközzé magasztosult, a következetesség pedig veszélyes magatartássá lényegült.
Dobos Lászlónak és a magyarországi „fényes szelek”-hez kapcsolódó felvidéki magyar nemzedéknek a csehszlovákiai magyar közéletben való megjelenése egy Esterházyéhoz hasonlítható újrakezdésnek tekinthető. Sajátos jelenségként kell ezt kezelnünk, hiszen inkább tragikus mintsem sikeres korszak megjelenítői voltak. Dobos László és a nemzedéktársai esetében, a fiatal koruk miatt, komoly kihívás volt a rájuk köszöntött világot, életlehetőséget, sorsot megérteni és megélni.
***
A második világháború vége, 1945 ezt a nemzedéket éppen szellemi és feladati felkészülés állapotában érte. Legsajátosabb helyzetben az akkori felvidéki magyar fiatalok találtattak, mert ha magyarul akartak tanulni, nem maradt más választásuk, mint hetenként, havonként átszökni a szigorúan őrzött csehszlovák-magyar államhatáron, akárcsak a cigaretta-, vagy a kávécsempészek, és hétfőn reggel beülni az iskolapadba. A magyarországi koalíciós kormányzás idején ez úgy-ahogy lehetséges volt, de a kommunista hatalomátvétel után, 1947-től a magyarországi biztonsági szervek vadásztak rájuk, magyar diákokra. Akiket elkaptak, azokat átadták a csehszlovák rendőrségnek. Egy részükből börtöntöltelék lett, a kisebbik részük pedig besúgóvá vált, így menekülve a börtönzéstől.
Dobos Lászlónak és nemzedéke néhány tagjának sikerült elkerülni mindkét kiúttalan lehetőséget. Ők tiszta lappal indultak csehszlovákiai életpályájukon.
***
Igencsak régen, 1962 júliusának elején én is Gombaszögön voltam, csakúgy, mint Dobos László, azon a kommunista párt által engedélyezett és a Népfront, az akkori Csehszlovákiában a szlavofil fasiszta hagyományok nyomán elnevezett Nemzeti Front által támogatott nagy népi hejehuján, amit a Csemadok, a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kulturális Szervezete szervezett. Akkoron még hatalmas, tízezres tömeg tódult oda. Rengeteg fiatal, akik az erdő alján örvendtek a fiatalságukban rejlő képességeknek, akik mára hetven és egynéhány évesek lettek, ha még élnek, és nem haltak bele a terjedő alkoholizmusba és nihilizmusba. A rendezvény, mint az egyiptomi múmiák, még ma is létezik, csak már nem él, mint ahogy a múmiák sem élnek, csak vannak. . De abban az időben ott, ezen a dal és táncünnepélynek címkézett nagy népi, politikamentesnek látszó tömegőrületben mindenki megmutatta magát a társadalom vertikuma szerint, aki számított az akkori csehszlovákiai magyar közéletben, mint a díszszemlén a fegyvernemek, az egyetlen nagy lehetőségen, ahol mutatni lehetett, hogy itt vagyunkértetek, a „magyar nemzetiségért”.
Ez, alapjában véve igaz is volt. A kulcsszó is egyértelmű volt: Tesszük, amit tehetünk; azaz amit engednek nekünk. Táncolni, énekelni engedtek, hát táncoltunk és énekeltünk, és tettük, amit tehettünk ennek az álcája alatt. Ez volt az igazán furcsa helyzet, amiben mindannyian kényelmetlenül éreztük magunkat, de nem vallottuk be egymásnak, sőt örvendeztünk. Jól éreztük magunkat, amikor együtt voltunk tizenketten, vagy több ezren. Nem érzetük elhagyatottnak magunkat. Egyébként nagyon egyedül voltunk, hiszen elveszett a falusi és városi középosztályunk, polgárságunk, a paraszti és polgári értelmiségünk.. Szinte mindegyszálig. Időnként azt mondtuk, hogy a kommunista Magyarország is benne hagyott bennünket a pácban (ehelyett mást kifejezést használtunk). Most csak annyit mondunk: ma is ebben a lében lubickolunk, és csak a „pozitív csend” vesz körül bennünket. Ma Bugár Bélának hívják az 1950-es évek Dénes Ferencét, az Új Szó viszont akkoron jobb volt, mint most, mert a vezércikk kivételével a sorok között együtt érzett a nemzettel, legalábbis a felvidéki részével, ma pedig olyan, mint a francia Liberation. Íze nincs, csak bűze.
Ennek a néhány mondatban leírt jelenségnek azonban, a mára vonatkoztatva és visszaköszönve a múltba, van több kézzelfogható és értelmezhető változata. Kegyelet- és ünneprontó lennék, ha mindegyiket sorolnám. Magyarországon nem is értenék, mint ahogy a hivatalos hatalom akkor sem értette, milyen gyilkos eszme a nemzetköziség, a munkáspártok együttműködése és szolidaritása, a világ proletárjai egyesüljetek, és ha úgy tekintenek ránk, mint magyarul beszélő csehszlovákokra. Ezek fedőnevek voltak, amelyek időközben kimentek a divatból.
Persze nem tudhatjuk, hogy tíz vagy húsz év múlva mi lesz azoknak a szándékoknak a szóálcája, amiket ma energetikai egymásrautaltságnak, jószomszédi kapcsolatoknak, európai kölcsönösségnek, közös európai uniós érdekeknek neveznek. Vagy csak előjelmentesen a MOL, a CBA, az OTP stb. felvidéki magyar „érdekeltségének”. Ahogy azt sem tudjuk, hogyan váltja egymást a politikai étlapon a nemzetpolitika, a kormánypolitika vagy a pártpolitika, mert minden mást mutat, mint ami. De azt a két szemünkkel látjuk,, hogy két nyavalyás Ipoly-hídnak a felépítése tíz évig tartott, noha száz évvel ezelőtt a hídászok, hídverők a két szemben-parti község elhatározásából egy hónap alatt végeztek volna ezzel a munkával. És azt is tudjuk, kellene még legalább hat ilyen híd, vagy mind az ötven. Mint ahogy csak egy Tisza híddal kellett volna többet építeni, hogy az egész Bodrogköz és Ung-vidék az M3-as autópályán bele legyen kapcsolva a Kárpát-medence szívébe irányuló közúti forgalomba, és fejlődhessen Dobos László szülőföldje.
***
Akkor 1962-ben vagy 63-ban Gombaszögön a népünnepélyi műsornak helyet adó színpad mögötti domboldalon álltam. A völgy alsó vége felől, azóta a romba dőlt és folyondárokkal benőtt vízimalomtól érkezett egy autó, megállt valahol a színpad mögötti napsütötte helyen és kiszállt belőle egy egyenes tartású, határozott mozgású, szigorúan előre néző férfi. Valaki mellettem megszólalt,nyilván bennfentes:„Megjött Dobos Laci, szeretne küldött lenni (azaz: képviselő) a Szlovák Nemzeti Tanácsban.”
Nem voltam tisztában azzal, mit jelent a Szlovák Nemzeti Tanácsban való helyfoglalás, csupán halovány sejtésem volt felőle, mert a hivatalos hatalomhoz és intézményeihez nem viszonyultam nagy rokonszenvvel. De ezt a délcegen léptető embert akkor láttam először. Harminchárom éves volt és jó volt nézni a járását – biztató és bizalomgerjesztő megjelenése volt.. Életkora legmegfelelőbb volt a mártíromságra vagy a felfelé ívelő életpályára. Ő íróúr volt akkor (az akkori nyelvhasználat szerint: elvtárs), én pedig éppen geológusnak készülődő rakodómunkás.
Ez a megkülönböztetés: író és nem író, nagyon fontos volt akkor. Nem kettőnkről szólt, hiszen ez akkor nem is jöhetett számításba, hanem az akkori közfelfogásról. Lehetett-e valaki az elszakítottságban magyar közéleti szereplő, aki nem az irodalmi életben tevékenykedett és írásaival, ha nem is harcosan, de elfogadóan viszonyult a hivatalos hatalomhoz? Ha végigpásztázzuk a Kárpát-medencét, talán nem is találunk kivételt, az 56-os mártíroktól eltekintve. A közéleti szereplők nagy része író, humán vagy jogi műveltségű ember vagy szakszervezetis lehetett. Ez így volt a maradék Magyarországban is. Nem kutattam soha ennek az okát, noha sejtem. A közéletbe – talán a reformkori hagyományok okán – főleg a humán szellemi műveltség vonalán lehetett bekerülni.
Dobos László azonban, egészséges társadalmi állapotok között, adottságai szerint természettudós lehetett volna – mai szóhasználat szerint innovatív kutató. De nem volt más választása, humán műveltségűvé, sőt íróvá kellett válnia ahhoz, hogy a közösséget szolgálja. Ez nem baj, az irodalom nem szenvedte meg, inkább hasznára lett. Sőt. Ez különböztette meg őt a környezetétől, ami számára nem kis teher volt – a politikai rendszerrel nem szembeszegülő másként gondolkodó volt. Erről tesz bizonyságot élete.
Az 1950-es évek elején az akkori hivatalos hatalom elsősorban a korábban felnőtt humán értelmiségieket darálta be, vagy végezte ki. Érthető, hiszen ők kerültek ellentmondásba leghamarább az új hatalommal. A differenciálódás ennek hatására kezdődött, és a nem humán szakmák felé tájolódott a társadalom menekülő vagy másként gondolkodó része. Ennek tudható be, hogy az 1960-as években főleg műszaki és természettudományi elkötelezettségű fiatal magyar értelmiségiek, egyetemisták soraiból kerültek ki az új, hatalomtól független társadalmi szerveződéseket létrehozó emberek. Ők teremtették meg a szlovákiai, felvidéki magyar társadalom újjászerveződésének alapját, aminek a hivatalos felépítményéből Dobos László volt az egyik támogatója.
Fél évtizedes küzdelem volt ez 1965-66-tól 1971-ig. Ennek a részletei nem érdekesek ezúttal, azt a kutatók fogják vizsgálni. A lényeg az események társadalmi-logikai folyamata: újraépülhet-e egy társadalmi szerkezet, amit tudatosan leromboltak? Nyilvánvaló, hogy a Dobos László által fémjelzett korosztály tizenöt évvel azelőtti küzdelmei nélkül nem lett volna erre semmi remény. Csakhogy 1970-71-ben együtt bukott mindkét nemzedék: a két világháború között születettek és a világháború végén világrajöttek.
***
Volt tehát egy optikai találkozásom Dobos Lászlóval, mondjuk 1962-ben. Ezt követően egy-két évig még a tekintünk sem találkozott. Ha jól emlékszem legközelebb 1965-benegy kézsuhintásnyi időre jöttünk össze. Én akkor már ifjúsági vezetőnek számítottam, majdnem országos méretben, és ellenzéki voltam.
Ő nem lehetett ellenzéki, noha úgy éreztem, leginkább az lenne. Nem volt hivatalnok, de a rossz körülmények behatároltákéletpályájának kezdetét. Öntörvényű volt, de nem volt korláttalan. A hatalom elvárásának és a szabad akarat érvényesülésének lehetőségei között ingadozott élete. Ez a legkedvezőbb állapot a személyiségválság kialakulására. Idáig nem jutott, de a kor adottságai ebbe az irányba lökték, mint korosztályának összes, közéletért aggódó tagját. Vízválasztó volt 1968, amikor robbant a töltet. Volt olyan felvidéki magyar, később nagy elismerésnek örvendő költő, akinek a gatyája ekkor, 1971-ben telt meg igazából: ő lesz az áldozat, vagy neki kell áldozatokat produkálni. Kinek a nyakába akasztom a felelősséget? Akik az 1950-es évektől vontatták a rönköt, azok számára ez a kérdés nem volt kétséges: elbuktak, nem ruházhatták át a felelősséget a következő generációra. A kísérlet megtörtént, de a hatalom régi-új képviselői nem mentek bele.
Ez a nagy kérdés. Van-e különbség a sztálinista korszak és a tizenöt évvel későbbi konszolidációs vagy restaurációs korszak között? Ezt Magyarországon az ötvenes évek első felének és az 1963 utáni időszaknak az összevetéseként értelmezik. Az akkori Csehszlovákiában a sztálinista korszak és az 1968 utáni husáki időszak viszonylatában, ami az 1980-as évek közepéig-végéig tartott. Hosszú idő, egy teljes új nemzedék felnövésének és tönkretételének az ideje. Megtörtént. Az újrakezdésre alkalmas felvidéki magyar nemzedéket azoknak az utódai adják, akik még emlékeztek a szabadságra vagy a szabadságért folytatott küzdelemre. A második világháború végétől csaknem fél évszázadnak kellett eltelni, hogy ismét szülessenek újrakezdők.
Dobos László példája azt mutatja, hogy a legsötétebb korszakban is érdemes volt hinni az újrakezdésben.
Duray Miklós, Felvidék.ma
Elhangzott Királyhelmecen a Dobos László Emléknapon.
