Rejtett, sajátos, utánozhatatlan életmódjuk, furcsa megjelenésük, küllemük (habitusuk) miatt tévesen lettek a hétköznapi emberek szemében az állatvilág „fekete bárányai”. Hasonlóan a pók és kígyófélelemhez (fóbia) a denevérekkel szemben is már évszázadokkal ezelőtt kialakult egy ellenszenv, irtózás, hiszen azt tartják róluk, hogy szívják az alvó emberek vérét, belerepülnek a hajukba, megrontják a háziállatokat.
De nézzük meg közelebbről mi is a valóság, miért olyan különlegesek ezek a „repülő egerek”? A denevérek a gerincesek legfejlettebb osztályába, az emlősökhöz tartoznak. Nem egerek, mert azok rágcsálók, a denevérek – legalábbis az európai képviselőik – kimondottan rovarevők. A trópusi, távolabbi rokonaik a repülő kutyák pedig gyümölcsevők, csupán egyetlen szűk csoportjuk az újvilági, dél-amerikai fajok élősködők (vérszívók, vagy inkább vérnyalók), tehát szó szerint vámpírok.
A denevérek az emlősök egyetlen aktívan repülő csoportját képviselik, tehát nem madarak. A repülést a mellső végtagok megnyúlt ujjai, valamint a hátsó végtagok és a farok között kifeszülő bőrhártya segítik. Testüket nem tollazat, vagy pikkelyek fedik, hanem finom szőrzet.
A denevérek további sajátos magatartása, hogy kimondottan éjjeli állatok. Ennek okát a táplálékszerzésben kell keresni. Ha ugyanis nappal repülnének, a táplálékban osztozni kellene a rovarevő madarakkal, sőt a ragadozó rovarokkal is, ezért ezt a konkurenciaharcot mellőzve táplálékszerzésüket úgymond „átidőzítették” az éjszakai órákra, amikor az előbb említett rovarfogyasztók szunnyadnak, tehát az éjjel bőven repülő rovarok egyetlen vadászaivá váltak. A repülő madarak közül csupán a baglyok éjszakai állatok, ők viszont ragadozók, így a denevéreknek nem konkurenseik.
Az viszont, hogy sötétben kell vadászniuk, az evolúció során le kellett küzdeniük. A vaksötétben ugyanis nem látni a repülő rovarokat, ezért a denevérek hosszú évmilliókon át kifejlesztettek egy olyan módszert, amellyel eredményesen vadásznak és biztonságosan tájékozódnak. A repülő állatok közül páratlan képességük az ún. echolokáción alapuló tájékozódás. Ennek lényege, hogy az általuk kibocsájtott hanghullámok a környező tárgyakról, objektumokról, éppenséggel repülő zsákmányukról visszaverődve érzékeny hallószervükkel továbbítva a számukra „érthető, olvasható” ingerületté válik. Ez a bonyolult folyamat a másodperc töredékei alatt zajlik le és precízen működik a sötét barlangok cseppkőlabirintusaiban is.
Életvitelükben kulcsfontosságú szerepet játszik az a meghökkentő élettani sajátosság, hogy melegvérű állatok lévén testhőmérsékletüket a szélsőségek között képesek szabályozni. Ez akkor válik számukra fontossá, amikor ősszel rohamosan csökken a táplálékbázisuk (eltűnnek a repülő rovarok) és életükben stratégiát kell változtatniuk. Közismert, hogy a madárvilág nagy része is „hasonló cipőben jár”. Ők ezt úgy „oldották” meg, hogy a táplálék hiányában és a hideg időjárás elől felkerekednek és több ezer kilométeres út megtétele után számukra kedvezőbb (melegebb) tájakra vándorolnak. A mi denevéreink ezzel szemben nem választják ezt a veszélyes, energiaigényes, kontinenseket átívelő vonulást, hanem egyszerűen itt maradnak szülőföldjükön. Csakhogy kétséges, hol fognak telelni és mit fognak enni? Ők ezt zseniális intelligenciájukkal és évmilliók során kialakult alkalmazkodó-képességükkel a következő módon oldották meg.
A Gömör–Tornai karszt (amint azt már előző írásaimban ismertettem) nagyjából egy gomolyasajtra emlékeztet. Tele van rengeteg üreggel, járatrendszerekkel. Ezek a barlangok, zsombolyok ideális otthonul szolgálnak a vidékhez hű, itt maradt állatoknak, így a denevéreknek is. Mivel a földalatti üregekben az év folyamán állandó (konstans) mikroklíma uralkodik (80-100 % páratartalommal és 7-10 ˚C-os hőmérséklettel) a denevéreknek már „csupán” alkalmazkodni kell az itteni viszonyokhoz. Ez azonban egyáltalán nem egyszerű feladat, és egy újabb kihívást jelent a számukra. Aktív állapotban 200–300-szor vesznek levegőt percenként, szívverésük pedig 500-800 között változik. A barlangi viszonyok között ezek az értékek drasztikusan lecsökkennek: a légzés 3-5 percenként, a szívverés 4-5 percenként történik, a test hőmérséklete pedig 1-10 ˚C-ra zuhan. Közben természetesen a táplálékfelvétel teljesen szünetel. Ez az állapot az ún. hibernáció, ami azt szolgálja, hogy az ősz folyamán a zsírszövetekben felhalmozott energiával ilyen állapotban át tudják vészelni a számukra kedvezőtlen, 4-5 hónapos, téli időszakot.
A karszt szinte oázisa a denevéreknek. Ez idáig 23 faj jelenléte bizonyított a területen. De nem csupán a fajgazdagság páratlan, hanem a nagyszámú populációk (kolóniák) is jelentősek (olykor több ezres, illetve tízezres egyedszámmal).
A ritkább fajok közül nevezetesek a dél-európai faunakörhöz tartozó fajok, mint a kereknyergű patkósorrú denevér, nagy patkósorrú denevér, hosszúszárnyú denevér, stb. Az északi elterjedésűeket képviselik a pisze denevér, nagyfülű denevér, északi denevér, stb.
A nyár folyamán csoportosan telepednek meg a padlásokon, templomtornyokban, ahol sor kerül az utódnevelésre. Télen a barlangokban, pincékben, odvas fákban egyesével, vagy különböző nagyságú kolóniákba verődve telelnek át.
A denevérek jelenlétükkel a karszt ökoszisztémájában, főleg ilyen nagy faj és egyedszámmal képviselve fontos szabályozói az éjszakai rovarvilágnak. Azt, amit a hétköznap embere az éj leple alatt nem lát, a karszt állatvilágára nézve egy fontos, mozaikok sorozatából összerakott önszabályozó rendszer. A denevérek megjelenése láttán tehát nem kell mindjárt a vérszívó Dracula–jelenségre gondolnunk, mert intelligenciájuk és néhány érzékszervi kifinomultságuk messze felülmúlja az egoista, „mindenható” szerepére törekedő, lassan az élő világ sírásójává lealacsonyodó Homo sapienst.
Egy, a karszton megtörtént eset „denevérügyben”:
Néhány évtizedes ténykedésem során, a karszton, éveken át foglalkoztam a denevérek előfordulásával is. Tettem ezt a szabadidőmben, saját költségemre. 1988-ban Varga László barátomnál felfedeztük egy, általa már ismert barlangban Közép–Európa talán legnagyobb létszámú denevér állományát (több 10 ezer egyedről van szó). Mindezt a tényt 1989-ben készült természetfilmünkben be is mutattuk, de úgy (most jön a lényeg), hogy semmilyen adatot a helyről nem ismertettünk. Ezt a lelőhelyet, mint a karszt felügyelőségének zoológusa bejegyeztem az adatbázisba. Amikor 1991-ben eljöttem a felügyelőségtől, a helyembe lépő zoológus leközölte ezt az adatot. Ezzel kezdetét vette a lelőhely „búcsújárása”. A legnagyobb pofátlanság az volt, hogy a barlang sziklabejáratát lemeszelték fehérre, hogy a félreeső üreget messziről is azonosítani tudják. Mostanában ismét készülök a lelőhely ellenőrzésére és kíváncsi vagyok a betelelt denevérek állapotára. Nos, ez az ún. szakmai természetvédelem a nemzeti park területén, természetesen jól megfizetve nemzetközi pénzekből is, valakinek lehet, hogy jól jött, de a karszt állatvilága, így a denevérek sem kérnek belőle.
Gordon László, Felvidék.ma{iarelatednews articleid=”45090,56973,56324,55795,55134,54527,53291,53159,52500,52499″}
