A hagyomány szerint Szent Borbála Kis-Ázsiában élt, s mert a keresztény hitre tért, őt is megkínozták, majd lefejezték. Vértanúságának idejét több irodalmi adat Maximiniamus császár /286–305/ uralkodásának korára teszi, a Magyar Katolikus Lexikon szerint viszont korábban, 235-239 körül halt meg. Életének történetét az Érdy-kódexben is olvashatjuk, Temesvári Pelbárt minorita szerzetes írta azt le először magyar nyelven.
A gazdag, görög származású pogány, Dioscuros lánya volt ő. A rendkívüli szép gyermeket az apa gyakran záratta egy magas toronyba, hogy így is távol tartsa a keresztény eszmeáramlatoktól. A lány azonban a Szentháromságba vetett hite jeleként a torony falába a két ablak mellé egy harmadikat is vágatott. Ezért az apa azonnal meg akarta őt ölni, ám a torony falai és a sziklák csodás módon megnyíltak, s Borbála elmenekült. Egy pásztor azonban elárulta hollétét. Miután a gyönyörű lányt elfogták, a piacon ruhátlanul pellengérre állították. Ám a büntetés és a csoda most sem maradt el. A pásztor bárányai árulása miatt ganajtúró bogarakká változtak; a piacon pedig a földből felszálló köd és az égből leereszkedő felhő takarta el Borbála meztelenségét. Ekkor az apa haragjában maga ragadott kardot, s lefejezte lányát. A végzet azonban nyomban elérte őt is: hazafelé menet villám sújtotta le, s csak egy maréknyi hamu lett belőle. (Diós I., főszerk.: Magyar Katolikus Lexikon, 1988. 613. l.)
Szent Borbála tisztelete igen korán elterjedt, s már a kora középkorban a kedvelt és sokoldalú védőszentek sorába tartozott. Segítségül hívták őt a zivatar, a villámcsapás, a tűzvész alkalmával; védőszentjükké választották a harangöntők, a tüzérek, majd a bányászok. De alakja gyakran felkerült a tornyokra és a várakra; szobrát elhelyezték az alagutak előtt, segítségét kérték a hirtelen halál ellen stb. Sőt, a hajadon lányok is gyakran fordultak hozzá, gondoljunk csak a Borbála-napi jóslásokra.
A Borbála-nappal kapcsolatos gazdag népszokásanyagból A szentek élete című kiadvány is megemlíti a Borbála-ágat. Ha ugyanis ezen a napon a cseresznyefa ágát beviszik a szobába, az karácsonyra kivirágzik. S ez a szokás, mint olvashatjuk, „nemcsak Jessze kivirágzott vesszejére emlékeztet, hanem Borbálán keresztül arra is, hogy a mi szívünkben is kivirágzik a szeretet, ha Krisztus benne él”. (Diós I., főszerk., 1988. 614. l.) Borbálát szintén Krisztus bátorította akkor, amikor a legkínosabb és legreménytelenebb helyzetekben is vállalta hitét, s bátran kiállt Jézusa mellett.
A Középső-Ipoly menti Paláston Péter Erzsébet emlékezett arra, hogy lánykorában e napon ők is gyümölcsfaágat tettek a vízbe. Ha a lakószobában elhelyezett ág karácsonyra kivirágzott, akkor a lány gyors férjhezmenetelre számíthatott. (Csáky K.: Hallottátok-e már hírét?, 1987. 17–18. l.)
Ugyanezen a vidéken a lányok András napján az eresz alá dugott almát Borbálakor a másik felére fordították, s magukkal vitték karácsonykor az éjféli misére, és várták, ki szólítja meg őket először. A jóslás szerint ugyanis annak a fia vagy rokona lett a megszólított lány férje. (Manga J.: Magyar Néprajzi Lexikon (címszó), 1977. 324. l.) Íme egy újabb példa arra, egy-egy mágikus tárgy, babonás cselekedet időben miként köt össze közeli vagy távolabbi ünnepeket, kötődik egy-egy hiedelemaktus több naphoz is.
A Borbála-ággal kapcsolatos hiedelmekre távolabbi tájakról is említhetünk példát. Somogyvámoson kilencféle gyümölcsfaágat tesznek ilyenkor a vízbe. Mindegyik ágra egy cédulácskára írt nevet akasztanak. Az ágakat roráté után minden reggel megöntözik, s amelyik legelőször kihajt, az arra írt név jelenti a kérő nevét.
A tyúkokkal is végeznek ilyenkor különféle, szaporodást célzó cselekedeteket. Például forgácsot szórnak közéjük, hogy jobban tojjanak. Kéménden Borbálakor más-más ház 13 sarkából vakolatot, meszet vakarnak, s este ezt dobják a tyúkok közé, hogy sokat tojjanak. (Manga J., 1977. 324. l.)
Délszláv területeken szokásban volt a Borbála-napi „kotyolás” is (Király L.: A kalendáriumi jeles napok szokásai Somogyban,1995. 90. l.), a szlovák vidékeken pedig a fiúgyermekek ilyenkor jártak a házakhoz acéllal a kezükben köszöntőt mondani. Nyitra és Trencsén környékén fehér ruhás, arcukat kendővel elfedett alakok jártak a fonóházakhoz Borbálakor. (Horváthová, E.,: Rok vo zvykoch nášho ľudu, 1986. 33. l.)
Király Lajos említi, hogy a Dráva vidékén Borbála a Lucához hasonlóan egy démonikus hiedelemalak: magas asszony, fehér ruhában, akinek nincs feje. (1995. 90. l.) Számos olyan tiltó cselekedet is kötődik e vidéken Borbála napjához, melyekkel a Középső-Ipoly mentén elsősorban Lucakor találkozhatunk.
Arról is tudunk, hogy a Muravidéken ilyenkor azért nem nyúlnak a rokkához, mert Borbála bedobná az ablakon az orsót, s a fonál kóccá válna. (Tátrai Zs. – Karácsony Molnár E.:Jeles napok, ünnepi szokások, 1997. 171. l.) Hasonló hiedelmek Hontban szintén Luca napjához fűződnek. Ám a Borbála-napi tiltásokat illetően van Ipoly menti adatunk is. Kocsmáros László gyűjtéséből tudjuk, hogy Borbálakor nem volt szabad errefelé sem varrni, mert akkor „egész évben gyűlni fog az ujjunk”, vagy pedig „bevarrjuk” a tyúkok fenekét. (EA 15445. 23. l.) Luca és Borbála keveredése, a szent és profán együttes jelentkezése talán a fénnyel, Borbála pogány eredetével is összefüggésbe hozható. Mint A szentek életében olvassuk: „Minden történetkritikai megállapítás ellenére fény és vonzóerő árad Szent Borbálából.” (Diós I., főszerk., 1988. 613. l.)
Borbálát a művészek gyakran ábrázolják úgy, hogy kezében cibóriumot és felette ostyát tart. Ennek magyarázata az, hogy a szentet a hirtelen és készületlen halál elleni oltalmazónak is tekintik. Atyja ugyanis ezzel bűnhődött gonoszságáért. A szenthez ezért gyakran így imádkoznak: „Add meg, ó urunk, hogy Szent Borbála közbenjárására halálunk előtt részesülhessünk szentségeidben.”
Köztudott, hogy Borbála a villámcsapás és tűzvész ellen is véd, hisz apját is egy villám ütötte agyon gonoszságáért. Mivel bányarobbantáskor, a sújtólég robbanásakor a föld mélyén is gyakran veszélybe kerülhetnek az emberek, a bányászok is védelmezőjüknek választották Borbálát. (Diós I., föszerk., 1988. 614. l.)
Már a középkori bányászok is szívesen mondogatták a Borbála-imádságokat. A Hont megyei Selmecbányán is védőszentjükhöz, Szent Borbálához fohászkodtak minden műszak előtt, mielőtt leszálltak volna a föld mélyébe. „Azóta pedig, hogy Weindl Gáspár Selmecen, Felső-Bibertáróban 1627. február 8-án először végzett lőporrobbantást, eggyel több okuk volt a bányászoknak, hogy oltalmát kérjék” – olvassuk Benke László és Tóth János tanulmányában. (2001.: Szent Borbála, 542–543. l.) Ugyanők közlik Faller Jenő tanulmánya alapján azt a Borbála-imát, melyet 1928-ban a Gusztáv aknába való leszállás előtt Miatyánk után még elmondtak Salgótarjánban, amely így hangzik:
„Óh Szent Borbála, hozzád fordulunk mindazok,
akik a föld mélyébe leereszkedünk.
Oltalmazz meg minket minden szerencsétlenségtől és bajtól,
könyörögj érettünk és légy erős pártfogónk mindörökké.
Ámen.”
(2001. 545. l.)
A Borbála-kultusz a bányászok körében valószínűleg németalföldi közvetítéssel terjedt el. Magyarországon először Selmecbányán találkozhatunk tiszteletével. Alakja a bányavárosokban hamarosan megjelent a szép szárnyas oltárokon és festményeken /Selmec, Besztercebánya, Bakabánya/ is. Körmöcön és Újbányán Borbála-kápolnát építettek, s a saját költségükön tartották fenn a bányászok. A szobrokon gyakran ábrázolták őt karddal a kezében, mellette pedig toronnyal.
Csáky Károly, Felvidék.ma
