Tudvalevő, hogy a 21. század az individuum kora, ahol az egyén áll az univerzum középpontjában és az ego körül forog minden.
Kezdődött mindez valamikor az informatikai forradalom idején, amikor az emberek ráébredtek, hogy saját tévé, telefon és laptop nélkül képtelenek élni. Korábban elég volt ezekből a készülékekből falunként, majd háztartásonként egy-egy, most már ott tartunk, hogy gyakorlatilag egy 10 éves gyereknek is elengedhetetlennek számít.
Ám a technikai kütyüktől való függéssel a genezis nem fejeződött be a totális individualizmus felé vezető úton. Bár a hatalom iránti sóvárgás mindig is jellemezte fajunkat, a modern idők lehetővé tették, hogy a névleges hatalom vagy legalábbis a cím iránti tisztelet tömegtermék legyen. Így alakult, hogy gombamód elszaporodtak a polgári társulások, melyet egyesek – divatos szóval élve – civil reneszánszként illettek. Félreértés ne essék, a civil szervezeteknek komoly hozadéka az egyre laposodó kulturális és közélet valamilyen formában való felrázása /pótlása/, hacsak nem kirakatplecsniként, vagy éppen visszaélésekre való alkalmatos eszközként kezelik azokat. Hozzá kell tenni, hogy ehhez a kulturális finanszírozási rendszer is vastagon hozzájárult, hisz a támogató pályázatok realizálása szinte kizárólag ezen az úton vált lehetségessé.
Ha viszont már ezernyi elnök székel e vidéken, akkor hogy nézne már az ki, hogy mindössze egy magyar politikai szubjektum van? Így hát az illetékesek kaptak is az alkalmon, és kisstílű ellentéteiket elefánttá nagyítva, rezzenéstelen arccal áldozták fel az így sem túl erős – ám legalább egységes – érdekképviseletünket. Ha pedig már kettő van, akkor csak idő kérdése, hogy további sértettek mikor bújnak elő és jelölik ki magukat is hivatásos világmegváltónak egy kis apró reményében.
Jelen pillanatban ott tartunk, hogy létezik egy magyar, egy vegyes és egy majdnem csak papíron létező magyar párt a Felvidéken, és csak az Isten tudja, hány politikai mozgalom, vagy olyan civil szerveződés munkálkodik, mely politikai ambíciókat dédelget.
Tovább is van, mondjam még?
Ámde a történet folytatódik. Ha már félmillió elnök vidéke vagyunk, ezt a sok magas rangú főúri méltóságot ugyebár meg is kell énekelni valakinek. A sajtó pedig mindig is kényes dolog volt errefelé. Hagyományokból nincs hiány, gondoljunk csak a két világháború közti időszakra, amikor a mostoha viszonyok ellenére is széleskörű magyar sajtó létezett Cseszkoszlovenszkóban. Megannyi napi-, heti-, havilap, divatlapok, kiadványok, folyóiratok, stb. léteztek, minden ami csak szem szájnak ingere.
A II. világháború után viszont, ahogy sok téren, ezen is enyészetté vált minden. Egy időre teljesen el is tűntek a magyar nyelvű sajtótermékek, majd a kommunista pártpropaganda eszközeként létrehoztak engedélyeztek egy napilapot, amely a párt szócsövévé vált a magyarok körében. Ebben a pártlap-szerepkörbe az Új Szó olyannyira beleszokott, hogy ’89-es módszerváltás rendszerváltás után valósággal árva maradt. Aztán csak megtalálta hűbéreseinek szolgálatát. Az MKP megalakulásakor annak, majd szétverése után a vegyespárt elkötelezett szolgálatába szegődött a napilap. Egyoldalúsága miatt azóta is tömegek fordulnak el ettől a sajtóorgánumtól, amit csak tetéz a nyomtatott sajtó népszerűségvesztése is (arról már nem is beszélve, hogy egyáltalán a sajtó és az olvasás milyen zuhanórepülésben van).
Nem különb a helyzet a hetilapoknál sem. Igaz, azokból jóval több van, mint napilapból, de az olvasótáborok zsugorodása, illetve a politikai differenciálódás itt is baljós bélyegként virít.
Így hát a hangsúly az internetes közegbe helyeződik át
Hány hírforrást bír el a mi kis felvidéki kakasdombunk? Jelenleg nyolc olyan hírportál működik, mely országos jelentőségű hírekkel foglalkozik, és munkája mérvadó az olvasók szempontjából. Ezek mellett számtalan regionális és tematikus portál fejt ki tevékenységet, de a napi hírszemle szempontjából ezek másodlagosak. Emellett az sem hagyható figyelmen kívül, hogy jelentős mértékű a felvidéki magyarok körében a magyarországi és a szlovák médiumokból való informálódás is.
2015 novemberében például két hírportál is alakult. Előbb a Körkép.sk blogportál alakult át hírportállá, majd trafik.sk néven egy teljesen új alakult, melynek szerkesztőségét azok az egykori Bumm.sk munkatársai alkotják, akik a politikai tulajváltás után távoztak. A kezdeményezés teljesen függetlennek mondja magát, bár az impresszumában található olyan szerkesztő, aki párhuzamosan annak a Bummnak is dolgozik, melyet kollégái elvi okokból hagytak ott. Ez felvet pár kérdést…
Arról sajnos nincsenek adatok, hogy a nagyságrendileg félmilliós felvidéki magyarság mekkora hányada fogyaszt internetes sajtót, ám, ha a potenciális olvasóközönséget számoljuk (ami persze eleve torz adat), akkor minden portálra nagyjából 50 ezer ember jut. Hogy ez sok vagy kevés, illetve jó-e hogy ennyi van vagy sem, azt mindenki maga döntse el. Összegzésünkkel csak a jelenségre kívántunk rámutatni. Jó olvasást!
Csonka Ákos, Felvidék.ma
