Urbán Ákos 1969-ben, a Prágai Tavasz meghiúsításával szinte egy időben hagyta ott Csehszlovákiát. Útja Hollandiába vezetett, ahol életét mérnökként végigdolgozva, a közelmúltban vonult nyugdíjba. Tavaly szeptember óta a Nyugat-Európai Országos Magyar Szervezetek Szövetségének titkára, illetve a Hollandiai Magyar Szövetség elnöke, amely ernyőszervezet, vagyis a különböző, hollandiai magyar szervezeteket, klubokat és közösségeket fogja össze. Megalakulásától kezdve feladata támogatni azokat a magyarokat, akik Hollandiába érkeztek. A Felvidék.Ma olvasói már megtudhatták, hogy az egykori kassai ipari tanuló Bátkán született, ott kezdte az elemi iskolát, majd családjával Gömörszkárosra költöztek. Miután újra Kassára került és elvégezte a középiskolát, Pozsonyba jelentkezett az egyetemre és innen „disszidált” Hollandiába. Testvéreinek többsége ma is Szlovákiában él. Január 18-án lesz 70 esztendős. Budapesten, a Diaszpóra Tanács ülésén beszélgettünk.
A gyermekei közül mindenki tud magyarul?
Igen, mind a négyen tudnak magyarul, három lányom és egy fiam van. A legidősebb lányunk 36 éves, ő ügyvéd Hollandiában – és neki a férje is magyar. A legfiatalabb lányunk 27 éves. A harmadik gyermekünk az én nevemre hallgat – őket a feleségem tanította magyarra, mivel nem volt olyan sok gyerek, hogy magyar iskolába lehetett volna adni őket Hollandiában. Legkisebb lányom először egyáltalán nem akart magyarul írni, de most már az sms-eket is magyarul írja nekem. Mindannyian jól beszélnek magyarul és az ember elvárná, hogy olvassanak magyar könyveket is, de erre nagyon nehéz őket rávenni. Annak idején, gyermekkorukban azért minden nyáron mindegyiküknek legalább egy magyar verset meg kellett tanulni és azt el is kellett mondani!
Ha Magyarországra jöttünk – most már maguk jönnek – mindig elvittük őket templomba is. Egyébként Hollandiában is. Azt mondják nekünk, de értsd meg apa, mi itt élünk, Hollandiában! Mi nem lehetünk úgy benne a magyarországi dolgokban, mint ahogy te benne vagy! Nagyon kevés olyan család van, ahol annyira magyarok tudnak lenni a gyermekek is, mint a szüleik. Ezt mi azért nem forszíroztuk, mert láttunk olyan példát is – az ’56-osok között egyébként – ami nem működött, hogy csak magyarul beszélhetsz, és leteszed a 10 centet minden holland szóért! Így ugyanis nem lehet a gyermekeket az anyanyelv szeretetére nevelni! Viszont nagyon fontos, hogy csakugyan Magyarországra jöjjenek, és a lányaink szeretnek Magyarországra jönni, különösen a másod- és a negyedik számú gyermekünk. Vettünk is egy lakást és a barátnőik is szívesen jönnek velük, mivel Magyarország vonzó és örülnek, hogy itt lehetnek.
Lakást a fővárosban vettek?
Igen, a feleségem örökségét kicsit megtoldva…
Kiadják?
Nem – mivel jövünk mi rendesen! Én, most, hogy nyugdíjas vagyok, évente 4-5-ször látogatok Budapestre és amellett még édesanyám is él Kassán. Most is megyek Kassára – holnap után. Fiatalkori mondásom volt, hogy Budapesten dollárból érdemes élni! Ez most valóra is vált, igaz kicsit másként.
És Csehszlovákiában nem akart soha dollárból élni?
Nem. Túlságosan ellenséges volt a közeg. Ráadásul averzióm volt a csehszlovák hivatalosságok iránt. Rendőrség, katonaság – ráadásul még kiképzést is kaptam. Nem bírtam a hatóságot. Még Hollandiában sem kívánkoztam állami intézményhez állományba kerülni. Örültem, hogy magánvállalat alkalmazott. Az az ideális, ha az ember egy olyan cégnél dolgozik, amelyik növekszik, mert akkor vannak lehetőségeid is. Aztán jött az új világ. És a mi vállalatunk is részt vett a Cartographiai Vállalat két földmérési osztályának a privatizációjában, aminek szintén jelentős része volt abban, hogy lakást vettünk Magyarországon.
A felesége akkor – ezek szerint – magyarországi magyar…
Igen, Budapesten született. Ő még 1965-ben ment ki a szüleivel, mint kislány – Svédországba. Aztán az Európai Magyar Evangéliumi Ifjúsági Konferencián ismertem őt meg – a dél-tiroli Bolzanóban. Én 1992 és 1999 között havonta egy hetet töltöttem Budapesten, aminél jobb nem volt! Jött az ember és mire egy kicsikét a mindennapi életet megszokhatta volna, jó volt visszarepülni, mert otthon nyugodtabb volt az élet. Viszont szörnyű volt, amikor 1994-ben az MDF elveszítette a választásokat! Egy nagyon jó lelkű és derék magyar mérnök kolléga mondta, hogy szinte belebetegedett! Mi is kis híján belebetegedtünk!
Ön Nagy-Magyarországra jár haza, igaz? Ezen belül, hogy él a hazája a világképében?
Így van. Amikor Hollandiába kerültem, akkor kerültem kapcsolatba erdélyiekkel. Éppen akkor jött onnan, 1969 decemberében egy lelkész egyéves tanulmányi útra. A holland királynő az 1960-as évek vége felé járt Romániában Ceausescunál, de jártak nála holland református egyházi vezetők is. Mondták, hogy van itt egy ösztöndíj, amely a cserediákok tanulmányainak a finanszírozását szolgálja. Így aztán a románok arra kényszerültek, hogy engedjenek be holland hallgatókat a kolozsvári teológiára.
Én 1968-ban jártam először Hollandiában. Éppen akkor készültek Romániába és kérdezték tőlem, hogy mi van ott? Mondtam nekik, hogy én nem jártam Romániában, de tudom, hogy milyen a kommunizmus. Aztán 1969-ben már találkozhattam egy erdélyi férfival Hollandiában, akikhez kiengedték a feleségét – persze csak látogatóba. Antal Józsefnek hívták a lelkészt és most már nyugdíjasként Györgyfalván, Kolozsvár fölött él. De közben jöttek mások is és így sok erdélyi barátom lett, akikre Hollandiában tettem szert.
Emellett működött Nyugat-Európában a Pax Romana katolikus egyetemi mozgalom. Évente egyszer volt egy kongresszusuk – nagyhét után. Volt még a Protestáns Magyar Szabadegyetem, amely – évente – még most is tart konferenciákat. Ők pünkösd előtt, áldozó csütörtök hetében kerítettek sort erre. Volt és van is továbbá az Európai Magyar Evangéliumi Ifjúsági Konferencia, amely szintén egyhetes. Itt énekeltünk, előadásokat hallgattuk és azokat meg is beszéltük. Nagyon sokat lehetett így tanulni!
Mennyiben változtatott az Önök életén az, hogy Szlovákia önálló lett?
Semennyit. Hidegen hagyott, nagyon idegen volt számomra a szlovák politikai étosz; a koalíciós párt egyszer csak összefog az ellenzékkel, én ilyet addig nem hallottam Hollandiában. Egyébként nemcsak a szlovákiai belpolitikai élet, hanem a felvidéki magyar is számomra túl komplikált volt. Duray Miklóst persze még az egyetemről ismertem a JAIK-ból, de nem volt rálátásom arra, hogy pontosan mi folyik Szlovákiában. Ha Mečiarra, Slotára gondol, akkor maga is érti, hogy mi zajlott bennem.
Barátságtalan, kis ország benyomását sugározta Szlovákia kifelé?
Ezt nem érzékeltem, mert csak rövid időre, 2-3 napra látogattam meg édesanyámat Kassán. A négy gyermekkel hatan voltunk, és miután nem akartunk a felvidéki rokonságunk terhére lenni, ezért Magyarországon, Oroszlány határában vettünk egy kis zárt kerti ingatlant egy kis házzal, ami nagyszerű volt a gyermekeink számára. Ez némileg később, 1993-ban volt. 1989-ig évente egyszer jártunk erre. Volt úgy, hogy csak én egyedül, de akkor két hétre. A szüleimnél, Tornalján, illetve Kassán meglátogattam az ott élőtestvéreimet, Pozsonyban a húgomnál néhány napot töltöttem, a feleségem nagymamája pedig közben Magyarországon élt – ezért ellátogattunk hozzá is. Tornalja magyar közegét szerettük, ráadásul a „titkosok” csak egyszer jöttek, amikor azt kérdezték tőlem, hol van a régi csehszlovák útlevelem? Mondtam, hogy leadtam, kérjék a hatóságtól. De – ennek ellenére – teljesen otthon éreztem magam.
Gecse Géza, Felvidék.ma{iarelatednews articleid=”58352,58351″}
