Sajnos egyre kevesebben vagyunk, akik tudják, értik és érzik, mit jelent a magyar öntudat. Mit jelent őrizni elődeink szokásait, ismeretanyagát, tradícióit, édes anyanyelvünket. Póda Erzsébet írása az anyanyelvi oktatás jelentőségéről.
El tudunk képzelni egy aranyos, kedves, édes, okos, cserfes két és fél éves kisfiút? Szőke haj, figyelő szemek, csicsergő beszéd és az értelem megdöbbentően csodálatos nyiladozása. Zalánka éppen ilyen.
Most fedezi fel a világot. Aprócska cipőcskéjében pocsolyába lép, próbálja „kikalapálni” a fűcsomót a földből, vagy épp a menekülő bogarat igyekszik utolérni. A baromfiudvarra csak a papa kezét fogva merészel bemenni, de azután már nagyon bátor. Megkergeti a kakast, és kukoricát szór a malacka elé. A kertben picike ujjaival kiszedi a száraz füvet, vagy kicsike lyukakat fúr a sárba.
Zalánka egyfolytában kérdez és kérdez, gyermekhangon csivitel. Nem megy még az összes szó, amit már ismer, folyékonyan és tökéletesen, de a felnőttek megértik, mit akar, vagy mire gondol éppen. Az anyanyelv egyik csodája! Tutojicát adtunk a coninak. Elfutott a pipi. Bevejtem a bukszimat. Zalánka nem éhesz. Mit hoztál? Mutaszd! Hova mész? Leeszett a sutojtám. És mondja, mondja, egyre mondja. És kérdez, és újra kérdez. Nála végtelenségig ér a miért kérdőszó. S amikor az ember már nem tud válaszolni, Zalánka huncutul elmosolyodik. Az őt körülvevő felnőttekben mindig megpendíti az örömérzés fonalát a kedvességével, érdeklődésével, édes csiripelésével.
Zalánka az anyanyelvén fedezi fel a környezetét, a játékokat, a természetet, az életet. Hogy okos kisfiú, az már akkor kiderült, amikor alig egyévesen elkezdett beszélni. Az új szavakat sokáig ízlelgeti, forgatja, ismételgeti, és a korából adódó képességeihez képest sokkal jobban használja. Sokszor alkot saját szavakat, aztán ránéz az emberre a kópé mosolyával, és várja, hogy kijavítsák. Akkor megint elismétli a szavakat, és tökéletes kis kerek mondatokban fejezi ki magát.
Zalánka egy kész csoda! A szülei szerint is, épp ezért úgy döntöttek, hogy a képességeinek megfelelően iskoláztatják majd. E nagyszerű út első állomása nem lesz más, mint a szlovák tannyelvű óvoda, amit követ a szlovák iskola. Zalánka anyukáját semmivel sem tudjuk meggyőzni arról, hogy egy ilyen kicsi gyereknek a legjobb, ha anyanyelvi környezetben nyiladozik és érlelődik tovább az értelme, ott gondozzák kiváló képességeit. Zalánka anyukája hajthatatlan: érvényesülésről, nyelvtudásról beszél, meg arról, hogy Szlovákiában élünk. (Mintha mi nem tudnánk!) Nincs érv, nincs meggyőző tény, nincs semmi, amivel meg tudnánk magyarázni neki, hogy ezt a drága, édes, okos kisfiút bűn szlovák oviba íratni. Hogy megakad majd az érdeklődése, hogy nem tanulja meg, sőt el is felejti azokat a kis mondókákat, amiket már most kívülről fúj, és amelyeket még mi is a nagymamánktól tanultunk.
Nincs érv, nincs tény, nincs érzelmi, sem értelmi erő, ami eltántorítaná a szülőket a döntésüktől. Egy döntésről, amely oda vezet, hogy egyre kevesebben ismerjük meg teljes egészében anyanyelvünket, a csodálatos magyar nyelvet, ezt a varázslatokkal teli kultúrát. Amit pedig őseink nem azért hagytak ránk, hogy önös céloktól vezérelve, szűklátókörűségünk miatt, érdekből, vagy csak sima szolgalelkűségből elherdáljuk.
Sajnos egyre kevesebben vagyunk, akik tudják, értik és érzik, mit jelent a magyar öntudat. Mit jelent őrizni elődeink szokásait, ismeretanyagát, tradícióit, édes anyanyelvünket. A mai kismamák már könyvekből és az internetről akarják megtanulni a gyereknevelést. Pedig nagyanyáink hatalmas gyakorlati tudást hagytak ránk ezen a téren is. Igen, minden elmúlik egyszer. De addig miért ne őrizhetnénk magyarságunkat, kivételes értékű kulturális hagyományainkat? A régi tudás igenis megfér a mai mellett, a kettő csak gazdagítja egymást – persze, csak ha felfogjuk, miféle kincs van a kezünkben, és azt meg is akarjuk tartani.
Póda Erzsébet/Felvidék.ma
Az írás eredetileg a baratno.com-on jelent meg.
