„Bölcsőm közönséges deszkából volt összezárva, amilyen lesz a koporsóm is.
De fáját a csíki hegyekből vágták, ahol az őrt álló fenyőerdők koszorúja gyökerével sziklába kapaszkodik, s makacsul állja a viharok tépését; ahol az emberek századok óta küzdenek a mostoha életviszonyokkal, mert tudják, hogy a sötét borulat mögött ott van Isten, s beléje vetik bizalmukat.
Innen jöttem, s nem hoztam mást, csak a halálos szerelmet népem és az emberek iránt, s a katolikus hitet, melyet hitvalló és hitükből élő nemzedékek a Csíksomlyói Mária lábainál mélyítettek el, és örökítették át a századok során.”
Részlet Márton Áron kolozsvári plébánosi beiktatása alkalmával mondott beszédéből.
Történelmi időket élünk. Modern kori honfoglalás, háború a Vereckei-hágón túl, politikai hadjárat székely politikusokkal szemben, válaszút előtt álló felvidéki magyarság. Gondoltuk volna mindezt 25 évvel ezelőtt, mikor az óceánon túlról már a történelem végét jósolták?
Ahogy az lenni szokott, a történelmi idők mindig megmutatják, kit milyen fából faragtak. Ilyenkor vizsgázik egyén, közösség, nemzet, kultúrkör. Ott ülünk a képzeletbeli padsorokban székely góbéként, esztergomi polgárként vagy épp párkányi lakosként. Egyénenként és közösségenként. A vizsgatárgyak között szerepel a helyzetfelismerés, a tettrekészség, a tartás megőrzése és a közösség érdekeinek védelmezése. A vizsgáztató nem egy bölcs ősz professzor, de nem is egy öltönyös németalföldi irodalakó, hanem maga a történelem kerekének forgatója. Az érdemjegyek pedig nem osztályzatokban mérendők, hanem megdicsőülésben vagy megszégyenülésben, államférfiságban vagy percpolitikusságban, a kereszt viselésében vagy a kereszt elárulásában, gyarapodásban vagy beolvadásban.
Ma is vizsgázunk. Kisebb vizsgának tűnhet, de egyáltalán nem mindegy, hányan és hány helyről küldjük üzenetünket Marosvásárhelyre. Azért állunk ma itt mi is a Mária Valéria hídon, hogy a székely nép jogkiterjesztő küzdelmeivel vállaljunk szolidaritást. A szolidaritás az én értelmezésemben önzetlen bajtársi szeretet jelent.
Önzetlen. Bajtársias. Szeretetteli. Azt hiszem, e három jelző tökéletesen kifejezi támogatásunk és tiszteletünk célszemélyét, a székely embert. Egy székely ugyanis arról ismerszik meg, hogy mindig megosztja veled otthonát. Hogy ha bajba kerülsz, kirántja bicskáját a túlerővel szemben is. És hogy több pálinkát tölt, mint amennyivel könnycsordulás és torokköszörülés nélkül megbirkóznál.
A székely ember az év 365 napjában önzetlen, bajtársias és szeretettel teli, azaz szolidáris. Mi tehát most abból vizsgázunk, szerte a világon, mennyire tudunk az évnek legalább egy napján, március 10-én szolidárisak lenni azokkal, akiknél az irántunk mutatott szolidaritás az év minden napján lételem.
Álljunk hát ki ma akkora oly önzetlenül, olyan bátorsággal és akkora szeretettel, amekkora szeretet fogad bennünket egy-egy hargitai kirándulás, egy-egy csíki búcsújárás vagy egy-egy gyergyói pálinkázás során.
Ne ragadjunk le azonban a kedves, patetikus szólamoknál. A szolidaritás vállalása sokkal többről szól, mint csupán a szeretet viszonzásáról. Ez sorsközösség vállalását is jelenti. Közös sorsot jelent egy néppel és közös vállalását jelenti egy nép sok-sok jelképes ügyének.
Közös sorsot jelent egy koncepciós perbe rángatott polgármesterrel.
Közös sorsot jelent a rendszerváltás kitüntetésétől megfosztott hősével.
Közös sorsot jelent egy igazságos közigazgatási határokért küzdő faluval.
Közös sorsot jelent egy város gyülekezni tiltott polgáraival.
Közös sorsot jelent egy ingatlanjaitól megfosztott egyházzal.
Közös sorsot jelent egy látni nem kívánt zászlóval.
Közös sorsot jelent egy hallani nem kívánt egy himnusszal.
Közös sorsot jelent egy korlátozni kívánt nyelvvel.
És közös sorsot jelent egy kiszorítani kívánt igazi sörrel.
Na, nem, mint ha félteni kéne azt a népet. A székelyek makacs igazságérzetének nemzetfenntartó ereje mindannyiunk számára példaként állhat. Ez ezer éve a Kárpát-haza természetes határainak védelmében nyilvánul meg, hol a fegyver, hol az emberi leleményesség, hol a jog erejével.
A Kárpátok közelsége, a határokat állandóan fenyegető idegen betörések az egyik oldalon, a gazdag kulturális élet és a szoros kapcsolat a természettel a másikon olyan sajátos észjárást és életrevalóságot kölcsönöz a székelységnek mindmáig, mely alkalmas arra, hogy a legnehezebb időkben az egész nemzet erőt merítsen belőle.
Ahogy az ismert székely vicc kiválóan kifejezi ezt az életrevalóságot:
Körbeveszi az ellenség a kis székely kaput. Óriási túlerővel kell szembenézni. Reménytelennek tűnik a helyzet. A követek visszajönnek minden irányból, és azt mondják Áronnak, a kis falu vezérének, hogy körbezártak minket, nincs kiút. Mire Áron: Annál jobb, legalább minden irányba lőhetünk!
Események sorát hoztam fel a jelenből az imént. Egy közösség mindennapjaiból szemezgetettem példákat, melyek a legkézenfekvőbb jelét adják e nép küzdelmeinek és a harcban mutatott szilárd jellemvonásainak. Ezzel a néppel kell ma sorsközösséget vállalnunk. Most sem csupán a székelységről, ahogy nem is csak a magyar nemzetről van szó. Egy olyan ügyért állunk ki, mely az egyetemes igazságérzettel is találkozik. Ezért is jelenthetjük ki bátran, hogy a székelyek ma a jog népe Európában.
Az igazság egyetemes fogalom. Nem ismer sem földrajzi határokat, sem nemzeti színezetet. Történelmünk legszebb napjai és legfennköltebb pillanatai épp az egyetemes igazságérzet és a magyar szabadságvágy nagyszerű egymásra találásával fogantak. Így tudtuk kiharcolni nemzeti függetlenségünket és kivívni a szabad világ csodálatát. Az egyetemes igazság figyelmen kívül hagyása, a mohó hatalomvágy és diadalittasság pedig gyakran hozták magukkal történelmünk sorscsapásait.
A tanulságot és a követendő utat tehát maga a történelem mutatja nekünk: Igazán nagy eredményeket csak akkor tudunk elérni, ha fellépünk nemzeti érdekeink mellett, és kiállásunk az egyetemes igazság erejével párosul. Csak az ilyen kiállás hozhatja meg a Kárpát-medencében nemzeti közösségeink számára az önrendelkezési törekvések sikerét, küzdjünk értük Székelyudvarhelyen vagy Dunaszerdahelyen, Beregszászon vagy Szabadkán.
Követelnünk kell a szubszidiaritás és a regionalizmus elvének betartását. Rólunk ne döntsenek nélkülünk. Következetesen kell küzdenünk közösségünk egyes tagjai, valamint közösségünk egésze számára járó egyéni és kollektív jogok legteljesebb megvalósulásáért. Csak az önrendelkezés által válhat a mai formális jogegyenlőség tényleges jogegyenlőséggé.
Ma még mi állunk ki Esztergomban a székelyek mellett, holnap már ők mondanak imát Marosvásáhelyen a mi jogainkért. Mert együtt érezés együtt cselekszik, ami együvé tartozik!
Tamási Áron szerint: „Minden ember legnemesebb öröme, ha valami olyant cselekedhetik, amelynek tisztaságában nem kételkedik. Sem a cselekedet idején, sem a cselekedet után.”
Hát cselekedjünk, hogy mi is örvendhessünk!
Szabadságot a székelyeknek, autonómiát Székelyföldnek!
Elhangzott Esztergomban 2016. március 10-én.
Gubík László, Felvidék.ma
