Magyarországról a Felvidékre költöztek. Azért, hogy színházat alapítsanak. Megtették: a Rivalda Színház immár három éve működik Dunaszerdahelyen.
A Budapestről, Győrből, Gödöllőről és Dunaszerdahelyről érkezett színészek merész álmairól, költözésről, beilleszkedésről a társulat színésznője, Sziklai Krisztina mesélt a Felvidék.Mának.
Mi vezetett titeket arra, hogy a Felvidéken hozzatok létre egy színházat?
A társaimmal 2012-ben együtt végeztünk színészként Pesten. Az iskolából kiröppenve szétszéledtünk az országban. Ki éppen hol kapott lehetőséget. Szabó Manyi és Scheer Gábor, a Rivalda Színház későbbi színészei, Egerben kaptak ekkor munkát. December vége felé hívtak fel, hogy találkozzunk Pesten, mert lenne egy tervük. Manyi, aki dunaszerdahelyi származású, felvetette, mit szólnánk ahhoz, ha Dunaszerdahelyen színházat alapítanánk. A város nem volt számunkra ismeretlen, hiszen iskolai éveink alatt léptünk már fel a csallóközi városban. Természetesen mindenkinek nagyon tetszett az ötlet, hiszen nem mindennap alapít az ember színházat. És, ha már színházalapítás, akkor tegyük még érdekesebbé a dolgot. Miért Budapesten akarnánk színházat csinálni, ahol minden sarkon kőszínház van? Akkor csináljunk olyan helyen, ahol tényleg igazán értelme van. Felvidéken, ahol nem csak a színházalapítás fontos számunkra, hanem az is, hogy ezzel a magyar nyelvet, kultúrát és magát a felvidéki magyarságot erősítsük. Utána néztünk, hogy hány felvidéki magyarra, hány magyar nyelvű színház jut. Mindannyian tudjuk ugye, hogy kettő kőszínházról, a Kassai Thália Színházról és a Komáromi Jókai Színházról beszélünk. Szuper előadásokat hoznak létre, mi is nem egy előadásukat megtekintettünk már azelőtt, hogy kiköltöztünk volna.
Dunaszerdahelyen laktok, vagy csak az előadásokra és a próbákra utaztok a városba?
Nem. Mi itt lakunk. 2013. június 1-jén mindenki megjelent a kis pakkjával és tulajdonképpen beköltöztünk. Azóta is a városban lakunk, és csak látogatóba járunk haza. Ez egy 0-24 órás meló.
És hova költöztetek?
Először albérletben laktunk. Egy két szobás lakásban laktunk öten, plusz a folyton mozgó tagok, akik nem állandóan voltak a városban. Volt, amikor heten-nyolcan aludtunk ott. Persze ez a kezdeti időszak volt. Most már színészlakásban lakunk.
Szabó Manyi és Sziklai Krisztina a Mirandolínában. Fotó: Alexandra Fehér
Hogy kell elképzelni a munkátokat? Gondolom, a színészi tevékenységek mellett a színház ügyes-bajos dolgaival is ti foglalkoztok. Vagy erre van külön emberetek?
Nem, nincs. Mindent mi csinálunk. A színészi alkotómunka mellett foglalkoznunk kell a hivatalos működési feladatokkal is, hogy a színház egyáltalán működhessen. Meg kell teremteni a gazdasági hátteret, a reklámot, próbatáblákat kell írni, időpontokat kell leegyezni. Nem elég egy előadást eladni, de annak a díszletelemeit, kellékeit és színészeit el kell juttatni egyik helyről a másikra. Ezeket is mi csináljuk.
Akkor tulajdonképpen az egész színház ti vagytok?
Igen. Mi vagyunk a színészek, a kellékesek, a díszletezők, a díszletkészítők, a beszerzők, az ügyintézők, a sofőrök és a rakodómunkások is.
És ha jól tudom, írók is vagytok.
Igen. Nagyon sok minden megfogalmazódik bennünk, amit színpadra szeretnénk vinni. Ennek a legegyszerűbb megoldása, ha mi magunk írjunk meg azt, amit játszani szeretnénk.
Te is írtál már darabot?
Igen. A legutóbbit, a Senki nem sikolt a holtakért című előadásunkat például az október 23-ai forradalom megemlékezésére írtam. A felvidéki kitelepítésről szóló HON-VÁGY című előadásunkat pedig közösen írta a csapat. A következő bemutatónkon is saját darabot adunk elő. A művet Scheer Gábor írta.
Hogy lehet ennyi mindent összeegyeztetni?
Erre tettük fel mindenünket. Nincs időnk megállni és arról gondolkodni, hogy egyáltalán lehetséges-e ennyi munkát elvégezni egyszerre. Egyszerűen csak csináljuk. Mi nem beszélünk, mi csináljuk! Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fáradunk el. Rettenetesen el tudunk fáradni, de akkor mindig összejövünk egy jó kártyapartira és egész éjszaka kártyázunk (nevet). Ez a mi kikapcsolódásunk a színházban.
Sziklai Krisztina a Börtönkarrier c. darabban.
Hogy sikerült beilleszkedni a városba? Hogyan fogadtak titeket?
Először nehéz volt. Nem ismertünk senkit. Egy kezünkön meg tudtuk számolni az ismerőseinket, de itt meg kell említenem a Dunaszerdahelyi Városi Művelődési Központ dolgozóit, és külön Ibolya Ildikó igazgatóasszonyt is, akik amint megérkeztünk, tárt karokkal vártak minket a Művelődési Központban. Helyet adtak nekünk, hogy próbálni tudjunk, és hogy előadhassuk az előadásainkat. Ibolya Ildikó volt az, aki egy pillanatot se gondolkodott azon, hogy igent mondjon nekünk. Új színház voltunk nagy álmokkal és üres zsebekkel. Míg mások horribilis összegű bérleti díjakat mondtak, amikor próbatermet kerestünk, ő teljesen ingyen rendelkezésünkre bocsájtotta a próbatermet. Ezzel óriásit segített nekünk az induláskor. Így három év után azt mondhatom, hogy szerves részeivé váltunk a Dunaszerdahelyi Városi Művelődési Központnak. Több közösen megrendezett előadáson és programsorozatokon vagyunk túl. Ez nem csak munkakapcsolat. Az egész VMK apparátusa olyan nekünk, mintha a családtagjaink lennének. Most már annyi ismerősünk és barátunk lett, hogy, ha a tagok összes kezét és lábát felhasználnánk, akkor se lenne elég ujjunk (nevet).
Hogyan kell elképzelni a Rivalda Színház gazdasági működését?
Felépítésileg Polgári Társulásként működünk és székhelyünk van a VMK-ban. A tevékenységünket itt folytatjuk, de gazdaságilag nem tartozunk sem a VMK-hoz, sem a városhoz.
Ez azt jelenti, hogy havi fix fizetéssel sem rendelkeztek?
Sehonnan nem kapunk havi fix fizetést. Jutalékos rendszerben dolgozunk. Ha van előadás, van pénz, ha nincs előadás, nincs pénz.
Ez így elég könyörtelenül hangzik.
Ha az ember arra vár, hogy majd felhívják, hogy jöjjön ide játszani, meg oda, akkor valóban az. De mi nem nyitott szájjal ülünk, hogy majd belerepül a sült galamb. A szervezést is mi csináljuk. Persze, mellette nem csak a saját jussunkat kell kitermelni, hanem a színház működéséhez szükséges anyagi hátteret is. A díszlet, a jelmez és a kellékek nem varázsütésre teremnek a színpadon.
Anélkül, hogy a zsebetekben kotorásznánk: meg tudtuk mindebből élni?
Ha a pénz érdekelne bennünket, akkor már rég nem csinálnánk. Ez a szakma, főként, ha színházalapításról van szó, nem arról szól, hogy meggazdagszik az ember. Aki sok pénzt akar keresni, nagy autót akar vezetni és nyaralni akar járni, annak semmiképpen nem ajánlom ezt a dolgot. Ez nem erről szól, hanem arról, hogy álmodtunk valamit, amit meg akarunk valósítani. Ha ehhez pirítóson kell élni, hát legyen.
Előfordult már, hogy napokig pirítóst kellett egyetek?
Nemcsak, hogy előfordult az első két hónapban, de amikor elkezdtük ezt az egészet, volt olyan is, amikor nem tudtuk, hogy éppen miből fogunk kenyeret venni holnap, mert kellett a pénz az előadás létrehozására.
Nyugtass meg, hogy most már ez nincs így.
Az elmúlt években rengeteget dolgoztunk azért, hogy ez ne így legyen, de a havi fix fizetés még csak egy álom.
Ezt azért nem mindenki tudná bevállalni. Te mit adtál fel a Rivalda Színházért?
Tulajdonképpen mindent. Ahogy a többiek is. Otthagytuk a családot, a barátokat, a munkát…
Sziklai Krisztina olvasópróbán.
Soha nem volt olyan pillanat, amikor megbántad, hogy elkezdtétek ezt az egészet?
Volt már, hogy padlón voltam. Olyan is, amikor nem tudtam, hogy mi lesz holnap, de egy percig se bántam meg. Ha újra kezdhetném, akkor is belevágnék.
Hogyan reagált a családod, mikor bejelentetted a tervet?
Rettenetesen féltem, de nem tőlük. Inkább magamtól. „Tényleg képes vagyok erre? Tényleg elmegyek?” Egy-két hónapig el se mertem mondani, hogy mire készülünk. Annyira hihetetlen volt. Nagyon izgatott voltam, de mellette féltem is. Aztán egyszerűen anyukám elé álltam és elmeséltem neki. Nagyon örült és támogatott. Egyszer se mondta, hogy ne menjek. Bocsánat, mondta, de így „Tudod, hogy anyaként legszívesebben bezárnálak a szobába, hogy mindig velem legyél, de menned kell. Bele kell vágnod.” Anya szuper volt. És apa is. Ő költöztetett ki. Minden egyes pillanatát elképzeltem a dolognak, csak azt nem, amikor elköszönünk. Segített felcuccolni, majd beült az autóba és elhajtott. Azt hittem valami nagy drámai filmes jelenet lesz, de nem. Azt mondta, majd mindent úgy kipakolok, ahogy nekem jó és majd elrendezem. Az ő feladata idáig tartott. Megölelgetett és elment. És igaza volt. Innentől ez már a saját utam. Az egész családom támogatott abban, hogy ma itt lehetek.
Azt mesélted a beszélgetésünk elején, hogy volt, amikor nyolcan is együtt aludtatok a kétszobás lakásban. Nem volt súrlódás a tagok között?
Együtt laktunk, együtt dolgoztunk és kezdetekben, amikor nem ismertünk senkit, együtt kapcsolódtunk ki. Elkerülhetetlen volt a súrlódás, de ez teljesen természetes volt. Ha az ember összeköltözik valakivel, legyen az akár a legjobb barátja, lesznek viták. „Miért hagytad ott azt a tányért? Miért nem halkítod le a TV-t? Te takarítasz ma, nem én”. Nem lehet mindig mindenki ugyanabban a hangulatban. De aztán eltelt egy fél év és mindenki összeszokott. Mindenki kiismerte a másik szokásait, hangulatait.
Mi volt az, amit a legnehezebb volt megszoknod, amikor ide költöztél?
Talán a boltok és a szórakozóhelyek nyitva tartását. Otthon mindig minden állandóan nyitva van. Kávézók, boltok, cukrászdák, esti buli helyek. Nincs megállás. Itt este hat után már csak a nagy bevásárlóközpontokban tudok bevásárolni. A beülős szórakozóhelyek pedig még pénteken is éjfélkor zárnak, nem is beszélve arról, hogy hétköznap nincsenek nyitva este. Pesten, ha éppen kedden akartunk elmenni bulizni, akkor kedden mentünk. Ezekből a szempontokból jobban meg kell szervezni a dolgainkat még a szórakozással kapcsolatban is. De mindezek ellenére szeretek itt lenni. Szeretem ezt a nyugodt légkört, ami itt van.
Végezetül hadd kérdezzem meg, mikor láthatunk titeket legközelebb a színpadon?
Legközelebb április 30-án Pannonhalmán, ahol a KFT zenekar előtt fogjuk vidítani a nézőket a nyári turné előadásunkkal, majd mindenkit várunk sok szeretettel június 16-án este hétkor a Dunaszerdahelyi Városi Művelődési Központ mozi termében, ahol a Gyilkosok Társasága című krimi előadásunkat tekinthetik meg a nézők.
