Az iskolai beiratkozások előtt gyakran olvashattunk arról nyomtatott és elektronikus sajtónkban, hogy meg kell mentenünk kisiskoláinkat. Ezzel én is egyetértek természetesen, mert minden meglévő intézmény elvesztése nagy kár. Tudom, milyen sebeket okozott például a kommunista rendszer, a nyolcvanas évek politikája a betegesen kiagyalt iskolaközpontosításokkal, a megannyi falusi iskola felszámolásával.
Akkor az elvtársak kicsinek tartották a 160 körüli létszámmal működött teljes szervezettségű vidéki iskolákat, vagy a 30-40-es létszámú, összevont osztályokkal dolgozó kisiskolákat is. De még a fordulat után is gyakran hangoztatták saját pártjaink képviselői, hogy csak a 300 körüli létszámú iskoláknak van jövőjük, az ilyenek kiépítésére kell törekednünk régióinkban. Most ugyanezen urak mondogatják fennhangon, hogy meg kell mentenünk minden áron az iskolát. Én nem haragszom rájuk szemléletváltásuk miatt, csak ennél a már-már szlogenné vált kijelentésnél valami többet is várnék tőlük.
Mire gondolok? Szembe kellene néznünk szigorúbban a tényekkel, meg kellene vizsgálnunk alaposabban a hátteret, az ott lappangó jelenségek okait. Mert bizony szomorú tény, hogy sok kisiskolában nem nyílik, nem nyílhat már első osztály sem. Mert nem írattak oda gyereket; nem is írathattak, hisz évek telnek el úgy, hogy sok helyen egyetlen gyerek sem születik. Akkor itt milyen mentőövet lehetne adni?
Olvasom egykori iskolámról, hogy hozzájuk kétszer annyi gyereket írattak be, mint tavaly. Ez tényleg nagy öröm, ám ha tudjuk, hogy eme dupla szám fele csak hét, akkor már más az ábra. Mert jelenleg csak hét tanuló ül az első osztály padjaiban. Kezdő tanárkoromban ott párhuzamos osztályok voltak, pedig csak 42 tanulónál lehetett a gyerkőcöket osztani. Ezt azért is tudom, mert ha véletlenül „csak” 40 gyerek volt egy évfolyamban, akkor azt az osztályt biztosan én kaptam. Mint osztályfőnököt „megtisztelt” vele igazgatóm.
A járás másik, jelenleg legnagyobb magyar településén is „sikeres” volt a beiratkozás, talán 13 elsősük lesz. Gondolom, ennél bizonyára több gyermek született ott és ennek vonzáskörzetében, de akkor hová lettek? Talán néhányan a közeli szlovák iskolákba mennek, egypáran máshová, ahová a szülők is mentek munka után. Mert az „éhség völgyében” vagyunk itt. Ahol alig akad munkahely, hisz mióta a szabadság kapuja kinyílott, a régi munkahelyek bezártak, újak pedig nem létesültek. A nagyobbnak mondott települések vonzáskörzetei, végtagjai elkorcsosodnak, elszáradnak és elfogynak.
Egy másik nagyobb településünkről azt olvastam nemrégiben, hogy milyen sok szociális lakás épült, s hány fiatal települt le a faluban. De azt is elmondta a polgármester, hogy az idecsalogatott fiatalok közül már többen is tovább mentek munkát keresni. Mert a könnyen megszerzett lakás rezsijét is fizetni kell, pénzt pedig általában csak munkával lehet keresni. Munkahelyet meg nem tud biztosítani a falu, sőt a járás meg a megye sem. Legjobb esetben marad Magyarország, avagy a messzi idegen. S akkor jön a válás, vagy az újabb költözés. Azt is kimondta a polgármester, hogy a magyar igazgatóval működő közös iskolában a 138 gyerek közül csupán 42 jár a magyar tagozatba, a kétharmad pedig a szlovák iskola tanulója. Pedig a település nemzetiségi összetétele még hivatalosan is más képet mutat: a lakosság több mint kétharmada magyar.
Van hát min elgondolkodnunk! Ami a legszomorúbb, hogy tényleg kevés gyerek születik. További sajnálatos tény, hogy még mindig íratnak magyar szülők gyermekeket más tanítási nyelvű iskolába. Aztán nagy az elköltözés, elvándorlás is. Gyorsan fel kellene egyetemistáinknak, pártvezetőinknek, polgármestereinknek dolgozniuk településeink, régióink jelenlegi demográfiai-szociográfiai képét. Hogy lássuk, hányadán állunk: milyen a születések, házasságkötések, halálozások aránya; milyen az elvándorlások száma; kik, mikor, miért, hová mentek el egy-egy településről; mik ennek okai, hogyan lehetne, kellene ezen változtatni stb. Mert amíg ezt nem tesszük meg, nem tudjuk önmagunkat megmenteni, hiába várunk a mentőövre.
