A hivatalos szlovák állásfoglalás szerint a beneši dekrétumok, a szellemiségüket visszatükröző törvények és rendeletek nincsenek hatással a jelenlegi joggyakorlatra. Pusztán az a baj ezzel a szépen csengő mondattal, hogy nem igaz.
Sajnos, a pathiak a saját bőrükön tapasztalták meg, hogy
a Szlovák Nemzeti Tanács T.t. 104/1945 sz., a magyarok, németek, árulók, a szlovák nép ellenségei vagyonának elkobzásáról és szétosztásáról szóló rendelete felülírja a T.t. a 138/1991 sz., a községek vagyonáról szóló törvényt.
Ha nem így lenne, akkor a község nem vesztette volna el a Pathi Fürdő területén fekvő földjeinek jelentős részét.
Csehszlovákia a magyaroktól, a magyar jogi személyektől a kollektív bűnösség elve alapján elvett vagyont kiosztotta a szlovák telepeseknek. Így volt ez a Felvidéken a második világháború után. Jöttek a telepesek a Pathtól 3 km-re fekvő Patkányosra is. A baj akkor kezdődött, amikor kiderült, hogy a telepeseknek az esetek többségében nincs se gépük, se tudásuk ahhoz, hogy a nekik osztott sok hektárt megműveljék.
Látta ezt a hatalom is, hiszen általános probléma volt ez az ország déli részén. Erre való megoldásként nem támogatta a gazdálkodókat, inkább szovjet mintát követve létrehozta a szövetkezeteket. A telepesek is látták, hogy fordult a kocka, írásban lemondtak a nekik osztott földről, és beléptek a szövetkezetbe – immár föld nélkül.
Az állam viszont újra kiosztotta a földet. Ezúttal annak, aki megművelte: a Bajcsi Állami Gazdaságnak. Majd a nyolcvanas években a Járási Idegenforgalmi Hivatal kapta meg, mivel ő üzemeltette a Pathi Fürdőt. A rendszerváltás után pedig a községek vagyonáról szóló törvény alapján Path község tulajdonába ment át a fürdő területén fekvő földek jelentős része.
Arra azonban nem gondolt a hatalom, hogy megszüntesse a vagyon kiosztásáról szóló, telepesek nevére kiállított határozatokat. Igaz, azoknak a határozatoknak formai és tartalmi hiányosságai is voltak, senki nem vette komolyan addig, amíg az ügy a komáromi bíróságra nem került.
Az örökösök leporolták a határozatokat, és be akarták íratni tulajdonjogukat a kataszteri nyilvántartásba. Csakhogy az ott dolgozó, sokéves gyakorlattal rendelkező szakelőadók nem voltak hajlandók azt megtenni. Véleményük szerint az okmányok bejegyzésre alkalmatlanok, mert nem helyes sem a kataszteri terület megnevezése, sem a parcellaszám, ráadásul az egyikre az van írva, hogy vázlat, és hiányzik róla az aláírás is.
Érdekes módon ezek a hiányosságok a komáromi bíróságot nem zavarták. Mindkét esetben – hosszú vajúdás után – odaítélte a földeket a szlovák telepesek leszármazottainak. Tette ezt bírósági szakértő megkérdezése nélkül.
Így történt meg, hogy a szlovák telepesek leszármazottai azt állították, hogy a sokhektáros parcellának éppen az a része az övék, amely a Pathi Fürdő alatt fekszik.
A kerületi bíróság másképp ítélte meg a helyzetet. Felsorolta a határozatok hiányosságait, és megszüntette a járásbíróság határozatát. Az egyik esetben a kerületi bíróság döntését a legfelsőbb bíróság megszüntette, így a földterület a szlovák telepesek tulajdonába került.
A község perújítási javaslatát is elutasították, sőt egy alkotmánybírósági panaszt ugyancsak visszautasítottak. Mivel a földek jelenlegi értéke közel negyedmillió euró, a falu nevében újabb panaszt nyújtottak be az alkotmánybíróságra, és kérelmezték, hogy az ügyet küldjék ki előzetes döntéshozatalra az Európai Bíróságra. Mint utóbb kiderült, ez az, amit nagyon nem kellett volna. Az alkotmánybíróság úgy ítélte meg, hogy a panasz zavaros, ezért lesöpörte az asztalról.
Ebben a dologban az az érdekes, hogy a panaszok egy kaptafára készültek. A három beadott panaszból csak ez az egy volt zavaros, kettővel foglalkozott az alkotmánybíróság, sőt, a község másik kísértetiesen hasonló ügyben benyújtott panaszáról az alkotmánybíróságon kedvező döntés született. Az ügy elhúzódásáért 4.000 eurós jóvátételt kapott a falu.
Sokkal fontosabb azonban, hogy bírósági szakértői vélemény alapján állapítják meg, hogy a sokhektáros parcella melyik részét kapták a szlovák telepesek. Ebben az esetben is kértem az ügy továbbítását előzetes döntéshozatalra az Európi Unió Bíróságára, de kérelmemnek nem tettek eleget. Igaz, ez a panasz időrendi sorrendben megelőzte az elutasított beadványt, amivel az alkotmánybíróság érdemben nem is foglalkozott.
Gondolom, azért nem, mert a kollektív bűnösség elve az európai uniós jogban elfogadhatatlan. Az sem megszokott dolog azonban, hogy egy községtől elveszik azt a földet, amelyet törvény szerint juttattak a tulajdonába. De ennél kényesebb kérdések is felmerülhetnek az ügy kapcsán: kárpótolta-e a csehszlovák, illetve a szlovák állam az összes magyart az őket ért sérelmekért? Itt, ezen a ponton pedig kiderülne, hogy
nem az összes kárvallott részesült kártérítésben, csak a szlovák állampolgárok.
A jogi személyekre pedig egyáltalán nem vonatkozott a kárpótlás. Aztán, ha egy kicsit jobban megvizsgáljuk a T.t. 503/2003 sz, a földek visszaadásáról ….szóló törvényt, amelynek alapján a mai napig történik a földek visszaadása, illetve vissza nem adása jogos tulajdonosaiknak, kiderülne, hogy akadályozza a tőke szabad mozgását.
Nyilvánvaló, hogy ha a felvidéki magyarok sérelmeiről beszélünk, nem szorítkozhatunk csak az anyagi javakat illető kárpótlásra. Feltétlenül meg kell említenünk a Csehországba kényszermunkára deportáltakat, a Magyarországra karhatalommal kitelepítetteket, és mindazokat, akiket magyarságukért ítéltek el, hurcoltak meg. Az ő kárpótlásuk még várat magára.
Itt hívom fel a figyelmet Deák Ferenc szavaira: „Az igaz ügyért küzdeni még akkor is kötelesség, midőn már sikerhez nincsen remény.”
