A Szabad Rádióban hallottuk sorozatunk e heti folytatásában Szalai Péter pénzügyi szakértő, az Erste Biztosító egykori vezetője, illetve az Erste Nyudíjpénztár volt elnöke, később foglalkoztatási nyugdíjak miniszteri biztosa a vendégünk, aki Budapestről érkezett, és bár a Felvidék.ma sorozatában hazai megszólalókat közlünk, a téma regionális vonatkozása miatt ez alól most kivételt teszünk.
Min dolgozik, mivel foglakozik mostanság?
Több évtizedes tapasztalatot szereztem a pénz-, azon belül is a biztosítás és társadalombiztosítás területén, ezeket most már saját tanácsadó cégemen keresztül igyekszem hasznosítani, akár a köz- és a versenyszféra területén.
Magyarországon, az óriási devizahiteles problémák miatt is nagyon rossz a bankok társadalmi megítélése. Hogyan lehet elérni azt, hogy a pénzintézetek emberközpontúbb politikát folytassanak?
Ha megnézzük, akár Szlovákiában, akár Magyarországon a pénzügyi intézményeket jellemzően nyugat-európai tulajdonosok uralják. Ennek nálunk eléggé véres következményei voltak a devizahitelek környékén. Ide vezetett az, hogy csak a profit a fontos. Nem akarok belemenni részletesen e hitelfajta ismertetésébe, a lényeg, hogy Szlovákiába az osztrák bankok nem hozták be ezeket, amiért külön gratulálok a bankfelügyeletnek, illetve az euró bevezetéséhez.
Ezzel kapcsolatosan merül fel a kérdés, hogy hol él az ember? Nem kell azonnal lőnünk a bankokra, hiszen az országainkban a lakosságnak vannak speciális tőkegyűjtési vágyai, mint a nyugdíjra való takarékoskodás vagy a lakásjellegű beruházások. Viszont ezek olyan beruházások, amelyekhez szerintem kifejezetten káros külföldi szereplőket bekapcsolni. Annak nincs semmi értelme, hogy egy pozsonyi ember, aki nyugdíjra akar spórolni, vagy egy szerdahelyi, aki lakásra gyűjt, ne egy olyan nyugdíjintézetet vagy lakástakarékpénztárt válasszon partneréül, amelyiknek a székhelye nem az adott országban, vagy jobb esetben nem is az adott településen van.
Kontrollt vesztünk ezzel, és attól nem lesz olcsóbb a pénz, hogy először elmegy, aztán visszajön. És nem is akkor számít mindez, amikor minden jól megy, hanem akkor, amikor egy kis megingás van.
Csak a székhelynek vagy a tulajdonosoknak is hazaiaknak kell lenniük?
Az a természetes, hogy a tulajdonosok is hazaiak. Ha valami megy és jól megy egy adott országban, és ezt egy külföldi észreveszi, akkor az szegénységi bizonyítványa is egy országnak.
Milyen értelemben? Ha mások csinálják meg helyettünk?
Igen. Nyilván nem vagyunk tökéletesek, nem magunknak kell mindent kitalálnunk. A helyes út viszont az, hogy tanuljunk azoktól, akik valamit tudnak, és ha megy, akkor csináljuk utánuk.
Tehát magunk hozzunk létre egy pénzintézetet?
Természetesen fontos a szakembereknek a tudása, becsületessége és a jó reputációja, akik ezt végzik, de ha csak a tulajdonos székhelyében van különbség, akkor érdemesebb a hazait választani.
A globalizáció közben, amikor a nagyokból óriások jönnek létre, el lehet képzelni, hogy Szlovákiában létrejöjjön egy önálló pénzintézet?
A globalizációnak van haszna és kára is. Viszont azt gondolni, hogy ez mindent megold helyettünk, annak kifejezetten negatív következményei lehetnek. Mi itt élünk a Kárpát-medencében ezer éve, szeretjük, ha a távolról jött emberek mondanak valami okosat, amiért cserébe pénzt vagy lehetőséget szoktak kérni. Ez így rendben is van. Az nincs rendben, ha ez tartósan így marad. Ha elhisszük, hogy nélkülük ehhez nem értünk. Pedig ezeknél a cégeknél dolgozunk, a menedzsmentek magyarok vagy helyiek. Nyilván van egy tanulási folyamat, ami más egy multinál, mint egy helyinél, de az a fajta tudástöbblet és -előny, ami áramolhatna felőlük, éppen a globalizáció miatt már nincs meg.
Nem kell külföldi tankok helyett külföldi bankok megszállása alatt élnünk? Tanuljuk el tőlük a szakmát, és aztán csináljuk meg magunk a saját embereinkkel?
Igen. Nincs ok arra, hogy ezt mi ne tudnánk jól végezni.
A „mi” alatt mit kell érteni? Ki tudná ezt megcsinálni? Országok szövetsége, a visegrádi négyek vagy önálló államok, régiók?
Abból indulok ki, amit látok. Azt látom, hogy az elviselhető mértékű egység például egy osztrák tartomány, amelyben lakik 5-600 ezer ember. Ha jövünk az autópályán, látjuk, hogy az óriásplakátokon ott a Grawe, a grazi biztosító, vagy Bécsnél a Vienna Life. De Maribornak is van saját biztosítója, ami pedig nem is a legnagyobb város Szlovéniában. Ehhez kell egy lokalitásérzés.
Lokalitásérzés?
Hogy az emberek sajátjuknak érezzék az adott helyet. Olvasó közgazdászként Tamási Áront idézném, aki ugye azt mondja, hogy azért vagyunk a világban, hogy valahol otthon legyünk benne.
Egy regionális intézet el tudná magát tartani?
Hogyne tudná! Egy nyugdíjszolgáltató 20-40 ezer tagtól már működhet.
Ahol ennyi befizető gyűjt a saját nyugdíjára, függetlenül mástól, lokálisan is tudna működni?
Fel szeretném hívni a figyelmet, hogy erre megvannak az EU-s keretszabályok. Az unió ezt lehetővé teszi, és nagy valószínűséggel a tagországi törvények is megvannak erre vonatkozóan. Ami hiányzik, az a helyi kezdőtőke. Azaz, hogy ki teszi le a kezdőtőkét annak tudatában, hogy minimum öt évig nem fog kamatozni? Viszont utána akár két számjegyű hozamokat is tud produkálni.
Egyre jobban mutatkozik meg a központi intézményekkel szemben a bizalmatlanság. A helyiben jobban bíznának az emberek?
Az fontos, hogy a transzparens, átlátható működésről helyben meg tudok győződni és nem kell több száz vagy ezer kilométert utaznom, ahol esetleg idegen nyelven lehet csak kommunikálni. Alapvető emberi tulajdonság a pénz utáni sóvárgás. A befektetéseinknél még mindig hangsúlyosabb abban hinni, hogy „hátha szerencsém lesz”, és alulkontrált az, hogy lássam, ami történik, és ne veszítsek. A „ne veszítsek” kulcsfontosságú Magyarországon és Szlovákiában is, hiszen egyre kevesebben vagyunk, mennek el a gyerekeink, nem a mi nyugdíjunkra fognak már dolgozni. Akkor tudunk nyugdíjat létrehozni magunknak, ha magasabb hozzáadott értéket tudunk biztosítani, amibe nem fér bele az, hogy kockáztassunk és veszítsünk.
Az Ön tapasztalatai alapján tehát egy új, regionális pénzintézet elképzelhető?
Természetesen igen és nem is kell hozzá nagyon sok pénz. Egy magyarországi példát tudok mondani, amely nagyságrendileg 4-5 millió euróból állítható fel, és ez már a veszteséget is tartalmazza. Három év a veszteség visszapótlása, és mintegy 6-7 év után képes tíz százalék körüli hozamokra. A nyugdíj- és a lakástakarékoskodás szintjén ez különösen perspektív, hiszen mindig vannak, akik megszületnek, és ott akarnak helyben élni, illetve el fogják érni a nyugdíjkort. Az ilyen intézetek tevékenységével kevesebb a kockázat, mint egy bankkal, mert a bank ugyan sok mindent végezhet, de így sokkal többet is hibázhat. A lakástakarék és a nyugdíj korlátozottabb projektek, kevesebb a tevékenység, így kevesebb kockázatot hordoz magában, jobban átlátható. Minden önkormányzati vezetőt csak bátorítani tudok erre, hogy ilyenen gondolkozzon!
A központi kormányzat viszont soha nem támogatta a régiót, mindig maga felé hajlott a keze.
Soproni, pontosabban nagycenki vagyok. Mi a saját tapasztalatunkon tanultuk meg, hogy alázatot kell tanúsítani a világgal szemben, de a saját dolgainkat magunknak kell a kezünkbe venni. Nálunk volt egy sikeres népszavazás, a trianoni döntésnek való ellenszegülés. Az emberek azt mondták, hogy ez a mi helyünk, ez a mi városunk, erről mi szeretnénk dönteni. Ennek ellenére nem érzem, hogy különlegesek lennénk, egyszerűen a magunkra utaltságot akkor jobban éreztük. Ez egy jó döntés volt, mondja ezt az összes falubeli, miközben járnak át dolgozni Ausztriába, és kedveljük az osztrákokat. Ez a döntés nem a haragról szólt, hanem arról, hogy magunknak kell a kezünkbe venni a saját dolgainkat.
(Szalai Péter pénzügyi szakértőt, volt pénzintézeti vezetőt és miniszteri biztost Somogyi Szilárd kérdezte. Ez a rádióbeszélgetés szerkesztett, kivonatos változata. A teljes beszélgetés ITT hallgatható meg.)
