Hivatalos ügyeim miatt be kellett mennem a járási székhelyre, Szencre. Itt pedig volt egy érdekes beszélgetésem. Arról volt szó, hogy a városban a magyarság aránya drasztikusan lecsökkent. Pedig a magyar alapiskola minőségi oktatást és nevelést nyújt, valamint a Csemadok teszi a dolgát, sőt, több olyan rendezvény van, amelyet a város, vagy más egyesület szervez és odafigyelnek arra, magyar fellépők is helyet kapjanak.
Az őslakosok és azok, akik a 20 század elején kerültek Szencre, megszokták, sőt, természetesnek veszik, hogy a város múltjából eredő magyar gyökerekkel együtt kell élniük. Teljes mértékben egyetértenek a többnyelvűség megtartásával, ennek bizonyítékként sokuk még magyarul is megtanult, legalább konyhanyelven.
Igen ám, de vannak olyanok, akik nemrégen élnek a városban és sérelmezik a magyar nyelv használatát. A legnagyobb gond ezzel az, hogy nyolc ilyen személy már a képviselő-testületben is helyet kapott. Ők nem tesznek mást, mint a városvezetést kritizálják, ahogy erről már szó is esett portálunkon, többek között a kétnyelvű utcanévtáblák kihelyezése miatt is. Amit egyébként törvény szabályoz.
A beszélgetés után az utcán sétálva, hallottam, hogy a turisták, akik ebben az időszakban elég sokan vannak Szencen, azt elemezték: Szenc bilingvis város, azaz kétnyelvű, és szerintük ez milyen jó, több ilyen hely kellene a világon.
Visszaemlékeztem rá, hogy mikor a nyolcvanas évek végén iskolába jártam ide, mivel szülőfalumban nincsen magyar iskola, tényleg kétnyelvű volt ez a város, ráadásul akkor még inkább a mi javunkra dőlt az arány. De a szülőfalumban is gyakrabban hallottam magyar szót, mint mostanában.
És ez nem csupán a betelepülés következménye. Rengeteg szülő magyar iskolába járt, ők sajnos mégis az mellett döntöttek, hogy szlovák iskolába adják gyermeküket. Ennek következtében magas az asszimiláció a környéken. Az ő gyermekeik sok esetben magyarul már meg sem tanultak. Mondván, minek, hiszen mindenki megérti, amit szlovákul mondanak.
A gyakorlatban 40 év elég ahhoz, hogy egy család teljes mértékben asszimilálódjon. Sőt, még ettől is kevesebb. Vannak ugyanis családok, ahol az egyik szülő magyar, a másik szlovák iskolába járt, de mind a ketten magyar gyökerekkel rendelkeznek és a gyermeküknek ők is a szlovák iskolát választják, pedig önmagukat még magyarnak vallják/vallották. Az ő gyerekük a felnőtt kort megélve viszont már azt vallja, hogy szlovák a nemzetisége, időnként még az anyanyelvét is letagadja.
Ez számomra teljesen érthetetlen. Ezzel több mindentől is megfosztják az utódaikat a szülők, többek között attól, hogy később jól tudjanak magyarul, hogy magyar könyveket olvassanak. Vagy olyan műveket, amelyeket magyarra lefordítottak, de szlovákra nem. És ez csak egy szegmense a dolognak. Hiszen egyre több olyan munkaadó érkezik a városba, akik pozitívumként értékelik, ha valaki magyarul is tud, mert a nemzetközi cégek közül soknak magyar érdekeltségei is vannak.
De térjünk vissza, mi is a kétnyelvűség, amely a cseh turistáknak annyira tetszett. Kétnyelvű (bilingvis) tágabb értelemben bárki, aki két nyelven tud kommunikálni; szűkebb értelemben pedig az az ember, aki két nyelven anyanyelvi vagy közel anyanyelvi szinten beszél. A kettőnél több nyelvet beszélő embereket többnyelvű vagy poliglott személyeknek nevezik. Hát ettől a tudástól és plusztól fosztják meg a gyerekeiket azok, akik a szlovák iskola mellett döntenek és még csak arra sem képesek, hogy gyermekükkel legalább otthon magyarul beszéljenek. A tendencia pedig azt mutatja, akik szlovák iskolába járnak, ritkán beszélnek otthon magyarul. Még a nagyszüleikkel sem.
Még érthetetlenebb ez Szenczi Molnár Albert városában, akinek a magyarra fordított zsoltárokat és egy szótárat is köszönhetünk. Nem mellesleg hozzájárult a Biblia magyarra fordításához is. Aki a városi parkban őrzi a hagyatékot, a gyökereket. Igazi példakép lehetne, de a világ, sajnos, másfelé fordult.
