Michal Kováčra természetesen mint köztársasági elnökre emlékszem elsősorban vissza. Az önálló Szlovákia első köztársasági elnökének választották 1993 elején és az akkori politikusi garnitúrából nem hiszem, hogy bárkinek is lettek volna vérmes reményei az előtte álló ötéves időszakkal kapcsolatban. Kováč a Vladimír Mečiar vezette HZDS kötelékéből jött és vajmi kevés jelét adta annak, hogy ´93 márciusától, amikor hivatali idejét megkezdi, ne hű statisztája legyen a mečiari politikai és gazdasági ámokfutásnak.
Legnagyobb meglepetésünkre Kováč ennek a várakozásnak nem tett eleget, és már hivatali idejének elején világossá tette, hogy nem a kormányfő által mozgatott bábfiguraként képzeli el az elnöki munkáját. A köztársaság állapotáról tartott parlamenti beszédében visszafordíthatatlanná tette azt a felismerést, hogy az elnök nemcsak, hogy ellentmond az egykori pártelnöke antidemokratikus módszereivel való azonosulásnak, hanem határozott kritikával is illeti azokat.
Ezen megnyilvánulásai nemcsak a szembenállás légkörét alakították ki kettőjük között, hanem beindították a köztársasági elnökkel való szinte szó szerinti leszámolás folyamatát is, amelyben elsősorban az Ivan Lexa vezette titkosszolgálat járt elöl.
A politikai csatának tűnt, amíg csak az elnöki palotával szembeni óriási világítótáblán számolták vissza Kováč hivatali idejét, viszont amikor Michal Kováč fiát elrabolták, és rövid időn belül kézzelfogható bizonyítékok utaltak rá, hogy emögött a már említett SIS állhat, akkor nemcsak a politikával foglalkozó közvélemény, hanem szinte az egész társadalom rádöbbent, mire képes Vladimír Mečiar és az őt kiszolgáló közeg.
A kettejük közti harc kezdetektől fogva egyenlőtlen volt. Michal Kováč kezében a köztársasági elnököt megillető gyenge jogkörök és a parlamenti ellenzék szimpátiája volt csak, míg Mečiar mögött ott állt az egész hatalmi apparátus, titkosszolgálatostul, belügyi- és igazságügyi miniszterestül.
A most elhunyt elnök a harcot megvívta és egyetlen olyan mozzanatot sem tudok felidézni, amely a meghátrálást vagy a küzdelem feladását jelentette volna. Annál inkább hiszem azt, hogy Michal Kováč mintegy társadalmi katalizátorként rendkívüli mértékben hozzájárult a mečiarizmus eróziójának felgyorsulásához. Bár betegségek gyötörték, mégis megérhette nézetei győzelmét.
Felvidéki magyarként, a gyász ellenére, hozzá kell tennem, hogy kisebbségi kérdésekben nem tudta, vagy nem akarta felvállalni egy újabb front megnyitását, és ellenezte a hivatali ideje alatt megtartott 1994-es komáromi nagygyűlést. Személyes befolyását is latba vetette, hogy a gyűlés szervezőit meggyőzze a céljuktól való elállástól.
Mindezek ellenére olyan politikusként marad meg emlékezetemben Szlovákia első köztársasági elnöke, aki képes volt vállalni a népszerűtlen szerepet, és a túlerővel is dacolva, nyilvánosan elkötelezte magát a mečiari zsákutcából való visszatérés mellett. Nem akadt senki, aki ugyanabból a közegből érkezve, ilyen változásra, változtatásra lett volna képes. Ha semmi mást nem tett volna elnöki ténykedése alatt, már ez is bőségesen elegendő okot ad arra, hogy emlékezetünkben megőrizzük.
A lelke térjen meg Teremtőjéhez és nyugodjon békében!
