A pedagógusi pályafutásom alatt végzett Csemadokbeli tevékenységem egyik részét képezte a klubmunka. Bár abban az időben Ipolybalogon tanítottam, a Honti Közművelődési Klubot néhány társammal együtt Ipolyságon alapítottuk 1978-ban.
Csak megjegyzem, hogy rajtam kívül több tanár is bekapcsolódott a tíz évig működtetett klub munkájába. Többek közt Korpás Pál, Himmler György, Vas Ottó, Bélik György, Bodonyi András, Štrba Péter és Pölhös Imre.
Egy évtized alatt 73 rendezvényt tartottunk, köztük tudományos előadásokat, író-olvasó találkozókat, színházi bemutatókat, képzőművészeti és néprajzi kiállításokat stb. Közel száz művész, tudós, kutató, orvos járt körünkben, s rendezvényeinken több ezren vettek részt.
Népszerűek voltak körünkben a régészeti, honismereti és a néprajzi előadások is; járt nálunk Ág Tibor népzenekutató, Birinyi József népi hangszerszólista, Budai Ilona népdalénekes, Kósa László néprajztudós, Halász Péter és Domokos Pál Péter csángókutatók, László Gyula régészprofesszor, Szombathy Viktor vármondáink kutatója, Kóka Rozália mesemondó s még sokan mások.
A szimpozion résztvevőinek körében (Fotó: Csáky K. archívumából)
E helyütt kell szólnom arról a néprajzi szimpozionról is, melyet 1979-ben rendezett a klub. Fiatal hazai magyar néprajzkutatóinkat hívtuk meg, elsősorban azokat, akik 1979-ben hozzászóltak a néprajzkutatásunk időszerű kérdéseit elemző vitához. Klubvezetőként (magam is a vitázók közé tartozván) – számítva a többiek támogatására — elsősorban fórumot kívántam teremteni fiataljaink számára. Lehetőséget adni az észrevételek továbbgondolására, a szakmai képzésre és az ismerkedésre.
Tudtam, mindez elsősorban nem egy Csemadok feladata és profilja volt, ám egy 650 tagot számláló helyi szervezet klubjának az adott helyzetben hasonló dolgokat is fel kellett vállalnia, ha erre megvoltak a lehetőségei és feltételei, illetve az emberi erőforrásai.
A klubvezető a szóban forgó találkozóra meghívta a magyarországi honismereti-néprajzi mozgalom néhány képviselőjét is, akik előadást vagy tájékoztatást tartottak a néprajz körét érintő kérdésekről. Zólyomi József például a palóckutatás eredményeiről és a Palóc Múzeum néprajzi anyagáról beszélt. Halász Péter az önkéntes néprajzi gyűjtők munkájáról számolt be. Leblancné Kelemen Mária a Salgótarjáni Megyei Levéltár honismereti tevékenységét ismertette. Király Györgyi népdalénekes a magyar néprajzi tájak zenei anyagából adott ízelítőt.
Király Györgyi népdalénekes a szimpozionon (Fotó: Csáky K. archívumából)
A találkozóval egyidőben a klub néprajzi kiállítást rendezett Palást község néprajzi anyagából. Ehhez nyomtatott képes katalógust is készített. Úgy gondolom, a Honti Közművelődési Klub eme rendezvénye önmagukra irányította a palástiak figyelmét is, akik nem sokkal az ipolysági kiállítás után újrarendezték községük tárgyi néprajzának régen összegyűjtött, de mostoha körülmények közt tengődő anyagát, s létrehozták községükben a környék első falumúzeumát.
A kiállítás rendezése során egy kis keserűség most is érte a szervezőket. Amikor ugyanis a művelődési ház vezetője megnézte az elrendezett anyagot, nem akart beleegyezni a kiállítás megnyitásába. Az indok: a tárgyi néprajzi emlékek közt több olyan is akadt, amely a művelődés hivatásos szakemberének szemet szúrt, s melyek megítélése szerint úgymond „ideológiailag” nem feleltek meg.
Legfőképp a Fritz Mátyás népi fafaragó készítette házioltárra volt allergiás, melyen egy Madonna-szobor is volt. Persze, más szakrális tárgyak sem nyerték el tetszését a „szocialista kultúra” őrének. Mikor a néprajzi anyag védelmére keltem, az igazgató megfenyegetett, hogy ha nem teszek eleget kérésének, a Lévai Járási Iskolaügyi Hivatalnál is bepanaszol mint engedetlen, lázító pedagógust. Mondtam neki, én nem eme intézmény égisze alatt működöm.
A néprajzi kiállítás katalógusa és a palástiak házioltára a falumúzeumban (Fotó: Csáky Károly)
A rendezők végül a botrányt és a szégyent elkerülendő, illetve tervük megvalósítása érdekében kénytelenek voltak kompromisszumot kötni vele, s a „nemkívánatos tárgyak” közül a szép házioltárt kiemelték. A megnyitón azonban utaltam erre, s az oltár képe a katalógusban is szerepelt.
Amikor napjainkban egy-egy írásban a pedagógusokat azért is ostorozzák, hogy nem vesznek részt a kultúrmunkában, eszembe jut eme látszatra jelentéktelennek tűnő, ám kimenetelét illetően nem éppen veszélytelen történet. Meg az, hogy – családomat is megrövidítve – mennyi órát áldoztam (áldoztunk) „lámpásként” a közügy oltárán. Ingyen és bérmentve, s nagyon sokszor a hivatásos kultúr-dolgozóktól mindezért köszönet helyett megrovásban, fenyegetésben részesülve.
