Megszűnik a Népszabadság. Napok óta ezzel van tele a sajtó, sok mindenkit vádolnak érte. A kormányt is. Bizonyára igazuk van. A hír igaz, csak… Nem tudom, hogy ebben az esetben milyen háttérjátékok zajlottak.
Egy lap megszűnésekor annak munkatársai utcára kerülnek. Ez kellemetlen és szomorú. Amíg egy lap szekere szalad, az újságírók különösebben nem kényesek arra, hogy minden esetben korrekt információkkal szolgáljanak. A szenzáció a fontos. Lehetőleg a másik táborhoz tartozó politikusokat kell lejáratni. A pontatlan és felületes információk miatt nagyon ritkán kell helyreigazítással bíbelődni. Pereskedés is előfordul, de kinek van erre pénze, ideje? Amúgy egy apró csúsztatásból nem kell nagy ügyet csinálni. Különben is, két hét múlva már ki emlékszik az egészre? Jöhet az újabb szaftos leleplezés. Az olvasót be kell etetni. A sárdobálásnak van értelme, mert „nem zörög a haraszt…”
Tehát a tehetséges és kevésbé rátermett újságírók ülnek a meleg akváriumban, ahol semmi sem zavarja őket addig, míg a piac láthatatlan keze nem int be: Szép volt fiúk, befejeztétek! Ezután jöhet a sivalkodás és méltatlankodás. Meg persze a tüntetés.
Csakhogy a Népszabadság nem egy lap volt a sok közül! Az üdvözítő Magyar Szocialista Munkáspárt szócsöveként vezette félre a közvéleményt évtizedeken keresztül. Ez még akkor is igaz, ha jóval kevésbé volt dogmatikus, mint többi „szocialista” országbeli társa, csak éppen legitimálta a népellenes rendszert. És ezért a munkatársai szép Júdás-fizetést kaptak.
Kassán valamilyen csoda folytán 1989 előtt hozzá lehetett jutni és így vásároltam, mert más magyarországi napilapot nem árusítottak. Nem felejtettem el, hogy mit írt a falurombolással kapcsolatosan burkoltan Ceuașescuról, és bizony sokszor egészen más, jóval bátrabb hangot ütött meg, mint a szűk pórázon tartott Új Szó.
De azért ne feledjük, hogy ebbe a lapba írt E. Fehér Pál, aki a szerkesztőség munkatársa volt. Ő volt az, aki Fábry Zoltánt megzsarolta és mindenkit feljelentett, aki a Vádlott megszólaltat említeni merészelte. Egyszer ezt a nyilvánosság előtt Czine Mihály a fejéhez is vágta. Tovább lehetne a szerzők panoptikumát ismertetni, de minek? Az embernek felfordulna a gyomra. Érdekes lenne feltárni azok titkosszolgálati kapcsolatait is.
A határon kívül rekesztett magyarságról sohasem olvastam oldalain, pedig egy egész doboznyi anyagom gyűlt össze a rendszerváltás előtti időkből.
Azt sem felejthetjük, hogy elődje a hírhedt Szabad Nép volt, mely bizony az 50-es években alaposan kompromittálódott. Kiszolgálta a gyilkos rendszert, s hazudott minden sorával. A lap ezért is változtatta meg a nevét 1956 után, de nem tudott szakítani múltjával. Az évfolyamszámozást folytatta, ezzel elismerve bűne folytonosságát.
1989 után azonban a munkatársak nem végeztek lelkiismeret-vizsgálatot és nem írták meg a maguk pardonját, hanem megdicsőülten ott folytatták, ahol abbahagyták, csak éppen már nem kelet felé figyeltek, hanem hátraarcot csináltak. A nyugat meg rég megszűnt az lenni, amilyen egykor valamelyest volt. A pénz és a jólét erkölcstelenné tette a társadalmakat és velük együtt az újságírók jelentős részét is. Ja, aki korpa közé keveredik…
A Népszabadság zavaros vizekre evezett minden vezeklés nélkül. Úgy folytatta 1989 utáni reinkarnációját, mintha mi sem történt volna. Pedig ez lett volna az a pillanat, amikor le kellett volna tenni a hamisan szóló lantot. Az önkritikát felülírta az önigazolási kényszer és a vályú. Így az MSZMP-ből az MSZP-be vedlett kommunisták szekértolója lett. Pedig volt körükben akkor egy érzés: Na, most vége, szélnek eresztenek bennünket! Nem berzenkedtek volna. De még az erkölcsi számonkérésre sem került sor. A kedvező pillanat elszállt, ők megrázták magukat, látva, semmi sem történik és most már visszaélve a sajtószabadsággal ott folytatták, ahol abbahagyták kurrens jelszavak mögé bújva.
A szerzőgárda fokozatosan lecserélődött. Igaz, itt-ott még megszólaltak a levitézlett bértollnokok, de valahogy ez senkit sem zavart. Nem emiatt csökkent a példányszám. Az elvtársak meg tisztes nyugdíjba vonultak és élvezték hazug életük meg nem érdemelt gyümölcseit.
Folytatódott volna ez tovább is, tán az idők végezetéig, ha Magyarországon a liberális baloldal nem forgácsolódik szét és nem kerül mélypontra.
A pozsonyi Pravda sommásan le is vonta a következtetést: a Népszabadság kritizálta Orbánt, ezért megszűnt. Milyen pofonegyszerű! Közben egy sajtóközlemény száraz tényeket sorol: „A Népszabadság példányszáma az elmúlt tíz évben 74 %-kal, azaz 100 ezer példányt meghaladó mértékben csökkent. Ennek következtében a lap 2007 óta több mint 5 milliárd forint veszteséget termelt, és az idei évben ez idáig szintén jelentős veszteséget halmozott fel” – írja az új tulajdonos, a Mediaworks. 1971-ben érte el csúcspontját, amikor napi 730 ezer példányt adtak el belőle. 2002-ben már csak 200 ezer körülire csökkent ez a szám. Pedig még a rendszerváltás után is a legolvasottabb lapnak számított. Tavaly érte el a 40 ezres mélypontot. Úgy látszik, szemellenzős olvasóinak egy része kihalt, újakat meg nem tudott szerezni.
Számos rovata és melléklete volt, de egy sem, mely a határon kívüli magyarokkal foglalkozott volna. Olvasótábora ezt nyilván nem is igényelte.
Érdekes, hogy az emberek milyen könnyen esnek agymosás áldozatául! Csak egy kis papiros kell hozzá és a megszokott cím. Valahogy senkit sem zavart, hogy a saját félrevezetését finanszírozta évtizedeken át. Ez úgy látszik, hasonló késztetés, mint a drog- vagy cigarettafüggőség. Káros, mégis fogyasztják.
A pozsonyi Pravda, melynek legalább annyi vaj van a fején, mint budapesti testvérlapjának, azt írja, hogy habár baloldali lap volt, Magyarország egyik legobjektívabb orgánumának számított. Írhatják nyugodtan, mert tudják, nem fog rájuk szakadni az ég! Pedig az egyik hozzászóló világosan fogalmazott: „Ha fröcsögés helyett cikkeket írtatok volna, akkor most nem tartanátok itt! Ja, de mégis! Hiszen megszűnt a szoci szponzorálás! Nem fogtok hiányozni senkinek.”
Természetesen megszólalt a hiteltelen Lendvai Pál is, aki a rendszerváltás idején nagyon megijedt, hogy kiderülnek kompromittáló kapcsolatai a Kádár-rezsimmel. Miután semmi sem történt, megrázta magát és Magyarország-szakértőként hamis próféta lett. Szerinte, „a Népszabadság megszüntetésével elnémul a kritikus intelligencia legfontosabb hangja.” Úgy látszik, az intelligenciáról eddig hamis képzeteim voltak.
A Denník N „Veled vagyunk Népszabadság!” magyar nyelvű felkiáltással jelent meg. Velünk, felvidéki magyarokkal sohasem vállalt szolidaritást. Peter Morvai ír a lap védelmében. Szerinte azért szüntették meg, mert a Fidesz-politikusok botrányaira figyelmeztetett és az Orbán-kabinet azért akarta megszerezni a lapot, s amúgy is ő áll az egész „nemzetközi botrány” mögött. Idáig Lendvai sem merészkedett. Morvai arra már nem tud magyarázatot adni, hogy a botrányok leleplezése miért nem érdekli az embereket.
Arra persze magyarázatot kellene adnia a laptulajdonosnak, hogy szombaton reggel a lap munkatársai üzenetet kaptak, nem kell munkába menniük és ettől a pillanattól kezdve munkahelyi postafiókjukhoz sem fértek hozzá. Az osztrák tulajdonos, a Vienna Capital Partners leállította a lap nyomtatott és internetes változatát is. A munkatársak viszont puccsról beszélnek és elégedetlenek, tüntetnek. Arról szó sem esik, hogy magukkal hordozzák az elmúlt évtizedek bűneit, 1945. március 26-tól fogva a Szabad Népét és 1956. novembere óta a Népszabadságét.
Mindezt megértem. Csak eszembe jut, hogy amikor az Orbán-kormány hatalomra jutása után támogatás hiányában megszűnt az Új Idők című havilap, mely a tisztességes jobboldal szerény orgánuma volt és hosszú évekig szolgálta az egyetemes magyarság ügyét, senki nem verte félre a harangot, s nem tiltakozott. Mindenki csöndben maradt, talán még kárörvendett is. Ezért tartom ezt a hajcihőt álságosnak és manipulációnak.
