A pénz mindent elintéző hatalma elleni első európai méretű hatalmas protestálás is volt a reformáció. A reformáció mindig a szív reformációja, másképpen soha nem lesz belső ereje a megújulásra, megújításra. Ma is lelki otthonná, családdá kell tenni a gyülekezeteket, falufórummá, a legkülönbözőbb rétegprogrammal, kurzusokkal, gyülekezeti falufőiskolává, ahol lehet tanulni, összekovácsoló élményekre szert tenni. Jézus igen nagyra becsülte a kis közösség működő erejét – mondja Békefy Lajos, aki hamarosan szociáletikai kurzust tart Komáromban. A reformáció emléknapja (október 31.) kapcsán adott interjút a Felvidék.ma-nak.
Milyen üzenettel bír ma a reformáció?
Lényegében ugyanazzal, mint 500 évvel ezelőtt. Mi volt a lényege? Elsősorban Isten személyes felfedezése a Szentírás segítségével. A nemzeti nyelvre fordított Bibliával milliók fedezték fel azt az Istent Jézus Krisztusban, akit nem az egyház közvetít, akivel nem lehet piszkos emberi ügyleteket bűnbocsátó cédulával, pénzzel elintézni, tisztára mosni. A pénz mindent elintéző hatalma elleni első európai méretű hatalmas protestálás is volt a reformáció. És ez ma is nagyon aktuális. Hogy a helyes sorrendet megtalálja az ember. És ne tegye a végest, az eszközt, a tárgyat istenévé, bálványává, magát meg modern rabszolgává. És hogy visszataláljunk a személyességhez olyan korban, ami szinte megfosztja az embert a digitális eszközök révén önmagától, személytelenné teszi.
Hogyan jelenik meg ez a mindennapi érintkezésben?
A kommunikációban úgy jelenik meg, mint durvaság, lelketlenség, közönséges nyelvezet, nyelvrombolás, sőt egyre erősebb közlési analfabetizmus. Kálvin egy tucat levelet írt lengyel fejedelmi urakhoz és hölgyekhez 1555-ben és utána, például Radziwill litván nagyherceghez, s minduntalan azt kérte: fordítsák le lengyelre a Bibliát, mert az a tiszta hit és a tiszta egyház alapja. És ha ezt a nép elfogadja, s az iskolákban kátéval okítják a gyermekeket helyes istenismeretre és önismeretre, akkor a Biblia szava és a reformáció, amint Kálvin fogalmazta: a „szent reformáció” nemzetmegtartó erővé lesz. Nálunk is, amikor a török veszedelem rátört hazánkra, mit mondtak a prédikátorok? Isten megítélt bennünket, mert elhagytuk a Bibliát, széthúzás, pártoskodás vett erőt rajtunk. Önelgyengítés a következménye a hitetlenségnek. A reformáció tehát először is a legszemélyesebb ügy volt, meg emberformáló, nemzetformáló, Európát pallérozó és tallérozó, azaz értékteremtő, kultúraalkotó erő a Krisztus-hit révén. Mindez ma is megvan a reformáció örökségében, ha hittel fordulunk oda a Bibliához, és 500 éves örökségünkhöz. Akkor újra Krisztus-formájúvá alakulhat az életünk, s ez a legfontosabb. Annyi mindenhez hasonul az ember: szomszédhoz, barátjához, idegen eszmékhez, vonzó semmiségekhez, divathóbortokhoz, ilyen-olyan hullámokhoz. Ezek sokszor megosztják, szembefordítják őket egymással, akár már a családon belül egészen a politikáig, szinte az ellenségességig, a gyűlöletig. Végre egyszer Krisztus-formájúvá kellene kicsit alakulnunk. Akkor újra megtalálnánk egymást, és sokkal erősebb lenne a nemzet, Európa.
Jövőre félezredet ünneplünk. 500 év után hogyan tud újfent megújulni a protestantizmus?
Kedvenc íróm és protestáns filozófus-példám egy ideje az indiai kortárs lelkész, Vishal Mangalwadi. Évekkel ezelőtt közel 600 oldalas, fantasztikusan izgalmas könyvet írt ezzel a címmel: A közép könyve. Mindenkinek meg kellene ismernie ezt a munkát, Európának tartott tükröt. A Biblia a közép, a tengely, erre utal a könyvcím. Az indiai szubkontinensről vizsgálta meg, pár ezer kilométerre tőlünk a Biblia történelmi hatását, ahogyan ő fogalmazott: a nyugati kultúra szívének történetét. És leírta, hogyan fedezte fel Európa Bibliával kezében a saját lelkét, a személyességet, az emberiességet, emberséget, a hívő értelem szerepét a technika és kultúra teremtésében. Meg azt, hogy milyen fantasztikus intellektuális forradalmat indított el a reformáció, hogyan teremtett irodalmat, egyetemeket, tudást, miként tette közkinccsé az iskoláztatást, a templom és iskola egységét. Hogyan hozta létre az új erkölcsöt, amiben az ember fontos, mert fontos Isten, s hogy hogyan alkotott demokráciát, meg szabadságot.
Ez az elképesztő indus a svájci Chrischonában tartott előadásaiban egy alkalommal ezt mondta: „Barátaim, nektek nem az iszlám a problémátok, hanem ti magatok vagytok problémásak – magatoknak. Európa elveszítette azt, ami őt Európává tette. Levágtátok magatokat keresztyén gyökereitekről. Ha nem tértek vissza oda, Európa hamarosan nem lesz többé. Új reformáció kell!”. Vissza a forrásokhoz!
A reformáció az örök evangélium visszhangja volt az emberi szívekben. Belülről formáló hitenergia. A reformáció mindig a szív reformációja, másképpen soha nem lesz belső ereje a megújulásra, megújításra. Ezért igaz az, amit 1933-ban a feljövő germán nemzetbálványozás, az önerő pogány kultusza ébredésekor a Rajnai Egyház hitvalló lelkészi csoportja fogalmazott meg: Jézus Krisztus egyházának, a protestantizmusnak a reformációja, megújulása Isten ajándéka Igéjén és Szentlelkén keresztül. Az egyház deformálódása, rombolása akkor következik be, ha az emberi szellem akarja az egyházra kényszeríteni terveit és szándékait. És aztán ez a deformáció megtörtént mindenféle izmusban, kommunizmusban, lenin-sztálinizmusban, nemzeti szocializmusban, fasizmusban, diktatúrában, majd a pénzuralom mai bálványai révén.
„Az egyház” – mondta egy német evangélikus püspök a 90-es évek végén – „addig egyház, a protestantizmus addig protestantizmus, amíg kész a reformációra. Az élet nagy felfedező utazás, a lelki élet is. Felfedezni az adottat, az előttünk már meglévőt, kipróbáltat, tartósnak bizonyulót, nemzedékek kincsét – ez a feladatunk és lehetőségünk is a nem önpusztító, hanem jól kondicionált egyéni és közösségi életre.
Miben látja a kis, fogyatkozó református gyülekezetek hibáit?
Nem mindig a lelkészben és lelkésznőkben! Miért gondolja, hogy a fogyatkozó gyülekezetek hibáit kellene kutatni csupán – mégpedig vezetőikben? Mitől fogynak a gyülekezetek? Elsősorban az urbanizáció szívta el a munkaerőt a falvakból. A rossz települési és térségi politika. A kapcsolatromboló iparpolitika. Felvidéken is, meg nálunk is. Aztán az ateizmus tarolta végig a lelkeket, meg az erős diktatórikus kontroll. Majd alig tértünk észhez, jött a szekularizmus legprimitívebb formája, a fogyasztói szekularizáció, a pláza-kapitalizmus, a vasárnapot bevásárlóközponti pénzköltéssé, céltalan lődörgéssé silányító élvezeti civilizáció. Egyik rosszabb hatás, mint a másik. És csak vitte egyre lejjebb és szakította szét a generációkat. Pedig a közösségi élet természetes és természeti gyökerei a kis gyülekezetekben vannak: az ismerjük egymást, számon tartjuk egymást fantasztikus ereje ez. Ezt kellene újra megteremteni: lelki otthonná, családdá, familia Dei-vé tenni a gyülekezeteket, falufórummá, a legkülönbözőbb rétegprogrammal, kurzusokkal, gyülekezeti falufőiskolává, ahol lehet tanulni, összekovácsoló élményekre szert tenni.
Nem csak buli kell, hanem szellemi és lelki kovász, belső mágnes is, ami összetart. Persze lehet bulizni a gyülekezetben is, de össze kell kapcsolni értékes, hasznos programokkal. Ehhez a lelkészeknek is és a presbitereknek is össze kell dugni a fejüket, és fantáziával, kreativitással, „a jó pap holtig tanul” nyitottságával, odaszánásával megteremteni a gyülekezeti fészekélmény lehetőségét és csodáját.
Létezhet még ilyen csoda?
A tékozló fiú csak azért tudott visszamenni az atyai házba, mert jó emlékei, boldog pillanatai kötötték oda a múltból. Miért ne lennének, mert ezek váltak századokon át a gyülekezeteink ilyen megtartó házzá, hazává, ahová jó visszatérni, olykor-olykor megpihenni. Jézus igen nagyra becsülte a kis közösség működő erejét. „Ne félj, te kicsiny nyáj, (mikronnyi közösség), mert úgy tetszett a ti Atyátoknak, hogy nektek adja az országot” (Lukács 12,32). Ez a mikronnyi haza, mikronnyi otthon működhet, élhet, éltethet a kicsi gyülekezetekben, s ez akkor megtartó erő, olyannyira, hogy akár országot építhet vele rá az ember. Egy talpalatnyi haza az ilyen eklézsia, ahol valóban otthon vagyunk. S ez nem kevés… Csoda.
Konkrétan mire adnak majd alkalmat az 500. évforduló egyházi alkalmai, rendezvényei?
Sok mindenre. Egyrészt az örökség tudatosítására, ami hatalmas, erős, szellemi és lelki védőbástya ma is. Jó gyökérzet, hogy ne legyünk „gyökerek”, ahogyan ma mondják egymásra olykor a fiatalok, azaz pallérozatlanok, lelkileg faragatlanok, „gyökértelen gyökerek”. És arra is, hogy eleink felismerését mi is átgondoljuk, s ne spóroljuk meg kárunkra a gondolkodást, ami kapcsolódás is egyben.
Gondolkodjunk arról is, mit jelent a reformatio continua, a folyamatos megújulás, a visszatérés normája a mai nemzedékeknek. Felfedezhetjük azt, amiről egy korai prédikátor így szólt: a szív új vallás, a reformáció. S hogy lefordítsuk a magunk nyelvére, életére azt, amit a reformációról az író Matthias Claudius írt: „Az evangéliumi szabadság drága dolog, ez abban áll, hogy mindent megtehetünk, ami nem árt a másiknak és önmagunknak”.
Ma a veszély az, hogy a mondatnak csak az első felét hallják meg az emberek: mindent megtehetnek. Vagy Pál szerint: „Mindent szabad nekem” – ám elfelejtik a mondat másik részét: „de nem minden használ”, nem minden épít (1Kor 6,12). Ha a sok rendezvény ezekre is újra megtanít minket, akkor nem csak évforduló lesz, rendezvények fárasztó sokadalma Európa-szerte, hanem hatása, eredménye, gyümölcse is lesz a nagy évfordulónak. Különben nem sok értelme lesz…
Ön szerint legméltóbban hogyan emlékezhetünk a reformáció napján?
Úgy, ahogyan kezdődött a reformáció. Isten előtti elcsendesülésben, végre a nagy hétköznapi zsivaj, lárma, tumultus után odatelepedni a forrás mellé. Milyen jó néha az erdőkben, például a Tátrában csak úgy a tiszta patakfolyás, vagy a zúgó sodrás mellé leülni. Átélni a tisztaságot, az erőt, amit Isten beleteremtett a vizekbe, sziklákba, erdőkbe. Átélni egy istentiszteleti közösségben a 42. zsoltár sorát: Mint a szép híves/hűs/ patakra a szarvas kívánkozik, lelkem úgy óhajt Uramra – mert óhajtozik a lelkünk, de ami után, az ne a pénz, a múló talmiság legyen, legkevésbé ne a pszichiátriai gondozó, hanem a templom, Isten tisztása, tiszta, hűs evangéliumi/örömüzenetes forrásvize, s aztán talán nem kell ideggondozóra, pszichológusra szorulnunk.
Ahogy egyik roma lelkigondozottam mondta: „Minek nekem drága cihalógus, tiszteletes úr. Az én igazi cihalógusom Jézus Krisztus – s Ő ingyen rendel, s mindig nyitva rendelője”. Ez is reformáció kérem, a hétköznapok, a „kicsinyek” reformációja! Istenben felüdülni, felfrissülni, csendben lenni az Ő szavával, Igéjével egészen személyesen, ez öngondozás, s ehhez elég egy csendes otthoni sarok. És még egyet: mint Luther, kitárni felé a kezünket, s elmondani neki: Bizony koldusok vagyunk egy életen át. De a nagy kérdés, kihez fordulunk! Isten-koldus vagy pénz-koldus, emberszámba vétel után koldulók, vagy Jézus-koldusok leszünk-e? Ez is az október 31-e méltó ünneplésének kérdése, amire válaszolnunk kell. Kálvinhoz hasonlóan a fáradtságból, a közönyből, a zsibbadtságból kilábalni csak Isten felé emelt szívvel lehet. Reformátorunk címerében és pecsétjén is egy kéz látható, Isten felé emelt szívvel. Üres kéz – felemelt szív. Így ünnepeljünk, s akkor kapunk is útravalót, meg kicsit felfénylik lelkünk az evangéliumban, amire igencsak szükségünk van.
A Felvidéken hol találkozhatunk Önnel legközelebb?
Nagy örömem, hogy a Selye János Egyetem Református Teológiai Karán kollégámmal, dr. Birkás Antallal 34 órás szociáletikai kurzust tarthatunk. November 7-8-án lesznek az előadásaim, egész nap, meg december 5-én. A protestáns integrált felelősségetikáról, a protestáns etikatörténetről, napjaink nagy kihívásáról, az iszlám terrorizmusról, migrációról és álmigrációról, a vallások világversenyéről, a protestáns gazdaságetikáról, a hálaetikáról, ami felemelte a protestáns európai népeket a jólét magasába. Szó lesz a kálvini szociáletikáról, a korrupcióellenességről, a vallási extrémizmusokról, a deradikalizálódás esélyeiről. És könyvbemutatóm is lesz, a kopt Teréz anyáról fordított Maggie Gobranól, a keresztyénüldözés történetét Jézustól napjainkig bemutató Kereszttűzben kötetemé, és a zöld szociáletikáé, ami alkotói közösségünk által megformált protestáns szociáletika. Mindenkit szeretettel hívok, várok, akit ilyen kérdések érdekelnek.
Most mivel foglalkozik?
Sorozataim vannak erdélyi, kolozsvári blogomon a reformációról, továbbá a Reformáció500 honlapon, egy másik, a Cathedra Reformata Hungarica, ahol aktuális és izgalmas teológiai, nemzetközi kitekintést adok a legújabb egyházi világmozgásokról. Írom fehér könyvemet annak történetéről, hogyan és mikor és miért került szembe a Kárpát-medencében haza és ország, s mikor találkozott. Fordítok könyveket, cikkeket. Sok olyan izgalmas jelenség van a mai nagyvilágban, a szellemi életben és az egyházakban, amit a hazai világgal is össze kellene kapcsolni… Ha az Úr ad erőt, 550 felé tartó blog-publikációimhoz újabb százakat kérek Tőle, s szeretném legalább a reformáció 500-ig szerkeszteni a Presbitert, amit már jó 25 éve végezhetek. Szóval lelkileg gyújtani, szellemileg izzítani szeretnék, hogy az emberek kimozduljanak a közöny, az apátia, a befelé fordulás vagy az öntékozlás árnyékvilágából, s kijöjjenek a fényre. „Csak” ennyit, de ez éppen elég… Úgy, ahogyan szülőföldem, Pannónia áldott szavú református papköltője, Bódás János bátyám fogalmazta:
„…bennünk lobbanjon újra fel a Láng,
a szent Láng, ami őseinkben égett,
mitől sok fásult szív tüzet fogott,
s áldozva szolgálták a hazát, s népet,
szerények, tiszták voltak, s boldogok.
Itt az idő, hogy a Lélek vezessen,
s azt tegyük, amit az Úr ma ránk kiró:
nékünk kell újjászületnünk, úgy lesz csak
majd református reformáció!”.
