Száz évvel ezelőtt a nagy háború még javában tombolt, ezért is kívántak egymásnak az emberek őszintén békés új esztendőt. Persze, főleg arra gondoltak, hogy hallgassanak el a fegyverek…
Az már talán csak kevesek fejében fordult meg, hogy ez még nem elegendő a békéhez, így könnyen elhitték azt is, hogy a végén győztesnek kikiáltott nagyhatalmak a békecsinálók és jótevők, mint ahogyan azt is, hogy a „békeszerződésnek” nevezett gátlástalan nagyhatalmi önkény valamiféle igazságszolgáltatást jelent.
Valójában ennek a háborúnak a győztesei azok a haszonélvező bankok és befektetők voltak, akik mindezt már jó előre, legalább egy évtizeddel korábban eltervezték. A történelmi dokumentumok tanúsága szerint a háborút 1916 végén vagy 1917 elején be lehetett volna fejezni, amikor Ferenc József császár halála után az új uralkodó, IV. Károly erre ajánlatot is tett.
Bár az antant hatalmak (angol, francia) vesztes pozícióban voltak, a német hadsereg Párizs előtt állt, az orosz hadsereg összeomlóban, és az ajánlat szerint a háború előtti határokig vonulhatott volna vissza mindenki (így sok millió katona életét kímélhették volna meg), de a háborúból hasznot remélő és az antantot támogató befektetők ezt nem engedték meg a markukban tartott kormányoknak. Inkább belerángatták a háborúba az USA-t, amelynek elnöke W. Wilson 1914-ben még azt nyilatkozta, hogy nem kívánnak részt venni az európaiak csetepatéjában. Ám közben titokban 10 milliárd dollár nem is alacsony kamatú hitellel(!) támogatta az angol-francia oldalt, amiért élelmiszert és hadianyagot vehettek az USA-tól. Maga az USA pedig 34 milliárd dollárt költött 1918 végéig a háborúra.
Béke vagy az antant veresége esetén mindez elveszett „befektetés” lett volna. Amikor Wilson elnök 1916 végén újra megnyerte az elnökválasztást, bár a háború minél hamarábbi befejezéséről beszélt, de a háborús előkészületeket felgyorsították, mert elérkezettnek látták az időt, hogy az USA a világpolitika meghatározó tényezője lehessen. Már csak egy megfelelő ürügyet kellett kiprovokálni, és a lakosságot is felkészíteni rá, hogy szemükben igazságosnak tűnjék a Németország elleni hadjárat.
Miközben az elnök azt mondja, hogy „biztosítani kell a világnak a demokráciát”, ugyanakkor egy propaganda-hadjáratba kezdtek a központi hatalmak befeketítése céljából. A sajtóban egyre inkább „barbár németek”-ről és „ázsiai primitív hunok”-ról (ezek lennénk mi, magyarok) cikkeztek. A kormány rövidesen milliókat költött és 15 ezer írót, újságírót, színészt, valamint szónokot foglalkoztatott ennek a propagandának a terjesztésére.
Az 1915 májusában elsüllyesztett Lusitania gőzös (amint később kiderült, a haditengerészeté volt és hadianyagot szállított), majd az 1917. február 3-án aknára futott (vagy szándékosan felrobbantott?) Housatonic hajó ürügyével a propaganda a tetőfokára hágott, és így áprilisban a törvényhozást nem volt nehéz meggyőzni a hadba lépésről, ami nem érte váratlanul és felkészületlenül a hadvezetést, mert rögvest 3 millió fiatalt soroztak be, és 2 milliót küldtek át Európába. Még meg sem érkeztek, de a filmipar máris elkészítette a szabadságot és demokráciát hozó „hősöket” ünneplő filmeket.
Ez is rávilágít arra, hogy a látszólagos semlegesség ellenére ezt már jóval előtte meg kellett szervezni. Ismét igazolódott a régi bölcsesség, hogy aki sokat beszél a békéről, az háborúra készül. Hogy miért volt szükség barbárokként és vérgőzös hunokként gyalázni a kijelölt „rossz oldalt”, ellenséget? A válasz sajnos egyszerű, mégsem taglalják mindenütt a történelemkönyvek. A háború befejezése után el kellett fogadtatni a lakossággal, hogy ennek a kirobbantói, a legyőzött ellenség megérdemelte a sorsát, vagyis a feldarabolást, amiben fő bűnösként Tisza István és az Osztrák-Magyar Monarchia szerepelt.
Hiszen már jóval korábban az olaszoknak ígérték Dél-Tirolt, ha az antant oldalán lépnek háborúba, és a románoknak egy országuknál is nagyobb területet (Erdélyt), ha hátba támadják a Monarchiát. S hogy ez a háttérpolitikai sakkjátszma teljes legyen, az amerikai bankok más feltételekhez is kötötték a háborús hitelnyújtást. Az egyik az volt, hogy Oroszországban meg kell dönteni a cári rendszert, és kiiktatni a nemességet a vezetésből. A másik pedig az, hogy az angolok kötelezzék el magukat a palesztin területeken létrehozandó önálló zsidó állam megalakulása mellett.
Tehát az 1897-ben a Rothschild bankárok támogatásával létrehozott Cionista Világkongresszusnak volt a bankok és pénzintézmények révén ilyen befolyása a nagyhatalmak kormányaira és a világpolitikára. Éppen ezért ösztönözték és támogatták már jóval 1914 előtt is az antant háborús előkészületeit, hogy aztán a zűrzavaros helyzet kedvező terepet biztosítson a politikai zsaroláshoz céljaik elérése érdekében.
Tehát 1917-ben a vesztésre álló antant országok kormányainak semmiképpen nem volt szabad békét kötniük. Már csak azért sem, mert Oroszországban a cár márciusi megbuktatása után nem az antant szövetségesek óhaja szerint fordult a kocka, mivel a német titkosszolgálat támogatásával november elején kommunista hatalomátvételt hajtottak végre Lenin vezetésével, aki ezért kiegyezett és békét kötött Németországgal. Az a kilátás, hogy a keleten mentesülő német csapatok átvezényelhetők lesznek a nyugati frontra, végképp veszélybe sodorta a befektetett költségek megtérülését. Persze, a külsőségekre is ügyelniük kell az érzékeny lelkületű, de tömeggyilkos háborúkat levezénylő diplomatáknak. Olyan jelszavakkal vonulnak hadba, mintha az igazság bajnokai, a szabadságjogok védelmezői, a demokrácia egyedüli letéteményesei lennének. A száz évvel ezelőtti amerikai propaganda annyira mélyen beivódott a lelkekbe, az oktatásba, a filmgyártók témáiba, hogy még ma is sikerül elhitetni az amerikai adófizetőkkel, hogy a pénzükből dollármilliárdokat kell erre (vagyis a hadseregre) költeniük.
A Nobel-békedíjas Obama búcsúbeszéde is ezt tükrözte, egy olyan elnökét, aki hét országot bombáztatott, civilek tízezreinek halálát okozva, romhalmazzá téve falvakat és városokat, ahonnan most százezrével menekülnek az emberek. Elődje, Woodrow Wilson kétszínűségéhez sem fér kétség, elegendő elolvasnunk beszédének egy részét, amivel a törvényhozást meggyőzte a háborúba lépés fontosságáról:
… az igazság sokkal fontosabb, mint a béke, és harcolnunk kell azokért a dolgokért, melyek mindig is a legközelebb álltak a szívünkhöz – a demokráciáért, azok jogaiért, akik alávetik magukat a hatalomnak, hogy beleszólhassanak a saját kormányzásukba, a kis nemzetek jogaiért és szabadságáért és a jog egyetemes uralmáért […] hogy így békét és biztonságot hozzunk minden nemzet számára, és végre szabaddá tehessük a világot.
( Az 1917. április 2-i kongresszusi beszédéből)
Azóta már tudjuk, hogy mit hozott számunkra ez a „békemisszió”: a versailles-i Trianon palotában eldöntötték, hogy népünk kétharmada nem a béke és biztonság, nem a szabadság és nem az önrendelkezés sorsára jut. Viszont az USA ettől kezdve döntő befolyást nyert a világpolitika alakításában, a haszonélvező bankok pedig olyan busás bevételre tettek szert, amelyből újabb háborúkat lehetett támogatni még nagyobb haszonnal. Azóta valamennyi amerikai elnök csak ezeknek a hitelezőknek, fegyvergyáraknak és befektetőknek a támogatásával juthatott hatalomra. Az amerikai termelés produktivitása túlsúlyban a hadiipartól és a hadsereg kiszolgálásától függ, aminek visszafogása (pl. egy béke, leszerelés) munkanélküliséghez, áremelésekhez, gazdasági válsághoz vezetne, amit a magukat a demokrácia védelmezőinek szerepében tetszelgő polgárok a mai 60 centes benzinárak mellett nehezen viselnének el a 2-3 ezer dolláros fizetésük mellett.
Elgondolva, hogy az elmúlt száz év során nem két világháború volt valójában, mert azóta egyetlen nap sem telt el háborús esemény nélkül a földgolyón, a jelen helyzetben már csak két kérdés marad:
Vajon az új elnök, akit nem a fegyvergyártók támogattak, fel tudja-e ébreszteni ezeket a hamis demokrácia álmába szenderült Csipkerózsikákat?! Vajon a hadiipari befektetők és hitelezők eltűrik-e azt, hogy rombolásból és tömeggyilkosságokból már nem gazdagodhatnak tovább?
