Még pár nap és véget ér az iskolai félév. Nyomasztó és stresszes napokat élnek a diákok. Most van a félévi nagydolgozatok és feleltetések ideje.
Félévi frásznak is nevezhetnénk, amit jó pár kisebb, nagyobb gyermek is átél a napokban. Most van az utolsó lehetőség a rosszabb osztályzatok kijavítására, egymást érik a felmérők. Mintha csak valami óriási tétje volna a január végén kiosztásra kerülő bizonyítványoknak, mintha bármi is múlna rajtuk…
Magadnak tanulsz, édes fiam, nem az iskolának. Ki ne hallotta volna százszor, ezerszer is az elcsépelt mondást. De az élet mintha másról szólna. Mert mindaz, amit ma a gyermekek fejébe bele szeretnének sulykolni, az az életben nem sok mindenre használható. Sok-sok elmélet, semmi gyakorlat. Talán így is megfogalmazhatnánk. Vagy még jobb, ha a tények tengeréről beszélünk, az összefüggés-keresés és az önálló gondolkodás helyett.
Mi lenne, ha a kevesebb néha több elvét alkalmaznák az iskoláinkban is? Nem lehet szentebb és magasztosabb célja egyetlen oktatási intézménynek sem annál, minthogy diákjait az életre nevelje. Visszavenni a sok-sok felesleges kötelezőből és teret engedni a kreativitásnak, az isten adta képességek kibontakoztatásának.
Engedjük végre, hogy szárnyakat növeszthessenek gyermekeink! Ne erőltessünk „egyentudást” mindenkire! Mert ahogy nincs két egyforma hópehely, úgy nincs két teljesen azonos emberpalánta sem.
Mindenki más, mindenki másban jó. Miért kell bonyolult egyenletekkel nyűgölődnie annak, aki minden szabadidejében fúr-farag, és keze nyomán kisebb fajta mesterművek születnek?
Minden gyermekben ott van a csiszolatlan gyémánt, amit meg kellene találni, a felszínre hozni és csodálatos drágakővé csiszolni. De az a baj, hogy senki sem keresi ezt bennük. Sokszor még a szülő sem, hogy a pedagógusokról – tisztelet a mindenkori kivételeknek – már ne is beszéljünk. Sokszor éppen a szülő a legnagyobb hátráltatója annak, hogy a gyermek megtalálja azt a hivatást, amiben örömét leli, és amiből később szépen meg is tud majd élni.
Erőltetett meneteknek vagyunk szemtanúi, nap, mint nap. Mindenki mérnököt, tudóst, zsenit szeretne a gyermekéből. Az eredmény: frusztrált, ideges, reggel gyomorgörcsökkel iskolába induló gyermekek. Mennek szegények a versenyistállóba, ahol naponta mindenből jól kellene teljesíteni.
Az új oktatási miniszter reformot ígért. Talán valóra válik az is, hogy a kiugróan tehetséges gyermekek külön iskolába járhatnak. Nekik való a versenyistálló – ők bírják az iramot –, nem az átlagosaknak. De minden gyermek kétségkívül akkor járna a legjobban, ha valóra válna végre a személyre szabott oktatás. Így lehetne öröm az ismeretek megszerzése, kreatív feladatokkal tarkítva, véleményformálásra ösztönözve. Így lehetne egyensúlyba hozni a keresletet a kínálattal. Így talán sikerülhetne kibányászni azt a bizonyos csiszolatlan gyémántot.
Addig azonban marad a jó jegyek hajhászása, a tűrhető bizonyítványok produkálása. Mert állítólag számít. Valahol, valakinek… Pedig a géniuszok, a víziókban gondolkodók, a felfedezők vagy akár a kiváló mesteremberek szinte sosem az eminens diákok közül kerülnek ki. A tehetség, a világmegváltó energia viszont ott szunnyad bennük már akkor is, amikor rendre rossz bizonyítványokat visznek haza.
