Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe, s fiadnak/Hagyd örökül ha kihunysz: A HAZA MINDEN ELŐTT. Kölcsey Ferenc
A magyar kultúra napján illő, hogy Kölcsey gondolatához kapcsolódjunk. Arra a négy szóra gondolok, amelyet szüleink hagytak ránk örökül: A Haza minden előtt.
Igen ám, de milyen hazáról beszélhetünk itt, a nyolc országhoz tartozó Kárpát-medencében? Meg nem kerülhető, jól meg nem választható kérdés. Kányádi Sándor felkínált egy fontos feleletet: „Nekünk egyetlen hazánk van: ez a magyar nyelv. Mi ebbe a nyelvbe csomagolva jöttünk több évezreden át, és érkeztünk meg ide. Elkezdtük fölvenni a hitet, hogy beilleszkedjünk ide Európába. De úgy, hogy már-már a nyelvünk is ráment. És akkor egy vagy több szerzetes, körmére égő gyertyával nekiállt lefordítani egy temetkezési beszédet, mert különösen temetkezés alkalmával sajdult bele ezekbe a fiatal papokba, barátokba az, hogy az Úristennek se lehet tetsző, hogy olyan nyelven ajánljuk a magyar halott lelkét az Egek Urának, amit a végtisztességtevők nem értenek. Ezért fordították le a Halotti Beszédet”.
Igen, az anyanyelvünk összeköt mindannyiunkat, és nemcsak temetési beszédben fontos. Szomorú valósága korunknak, hogy használatáért naponta meg kell küzdeni sokunknak, kiknek a többségiekkel szemben az alkalmazás jogáért, kiknek pedig a nyelv tisztaságáért.
Mert igaz az, amit Bodnár Orosz Éva nyilatkozott tavaly: „Nem mehetünk el vállrándítva a tény mellett, hogy kisebbségben élünk a szülőföldünkön. Nem mi választottuk, kaptuk ezt az állapotot. És kaptunk olyan ősöket, akik mindenek ellenére megőrizték számunkra a nyelvet, hitet, történelmet. Erkölcsi kötelességünk ezek ápolása és tovább adása. Gazdagíthatjuk, növelhetjük ezt az örökséget, de elvenni, feladni belőle semmit nem szabad.”
Nyelv, hit, történelem. Azaz, ha kiemelt helyen is van a mai haza fogalomban a magyar nyelv, nem választható el más értékektől, jelesül a hittől és a történelemtől. A történelemről szólva ide kívánkozik egy másik szó: a valós, a hamisítatlan történelemtől. Mert a mi gondolkodásunkban is van sok múltszépítő, legendás elem, mások meg politikai indulatból akarják átírni a múltat. Ragaszkodjunk a valósághoz, így is van benne sok, amire büszkék lehetünk, és van, amit okosabb megvallani és megbánni. Mert ez az emberi hozzáállás.
Bodnár Orosz Éva felidézte az erdélyi Szabó Gyula szép gondolatát: „A szülőföld az, ahol a szülők földdé válnak”. Többek között ezért is köt minket eltéphetetlen kötelék a helyhez, ahol élünk. Nem elég ünnepeinken énekelni, hogy itt élnünk, halnunk kell, hanem át is kell éreznünk, ami Petőfi korában még természetes volt, hogy az unokák leborulnak, le tudnak borulni eleik domboruló sírjára. Ám a realitásokhoz az is hozzátartozik, hogy a Kárpát-medence földje másoknak is szülőföld, mások szülői is itt váltak földdé. Közös hazánkról van szó.
Ezt a gondolatot folytatja Erdélyből Kiss Judit, aki egy kitüntetés alkalmából fogalmazta a következőket: „Ha párhuzamos, hermetikusan zárt világokat teremtünk magunk körül, semmi esélyünk elfogadtatni a többséggel például azt sem, hogy a magyar követelések teljesítésével a románok tulajdonképpen az égvilágon semmit sem veszíthetnek.” Mondhatnák szlovákot is, szerbet is, sorra minden szomszédunkat. Az elkülönülés tehát nem megoldás.
A közös szülőföld kötelez. Akarva, akaratlanul hatunk egymásra. Többség és kisebbség viszonyában ennek is vannak veszélyei, a legnagyobb a beolvadás. Ha azonban szilárdan állhatunk a magunk kultúrája talaján, akkor nincs mitől tartanunk. „Az, hogy a kultúra olyan kapukat nyit, – folytatja Kiss Judit – amelyeken keresztül az egyes közösségek tagjai ki-be járhatnak és a feszültségmentes együttélés érdekében érdemi, példamutató dialógus kezdődik, egyik fél számára sem lehet ártalmas. Nem beszélve arról, hogy a kulturális érték – nemzetiségtől függetlenül – nettó gazdagíthat mindenkit, aki befogadja. A megnyíló kapukon belépve pedig talán újabb és újabb megnyíló kapukhoz vezethet út.”
Ez az út az átélt mély fájdalom után, a reménytelenség útvesztőiben is bolyongva, egy szebb világhoz vezet el. „Én hiszek a testvériségben, a színek együtt adják ki a képet, a hangok együtt adják a koncertet” – ezt Babits Mihály írta, mégpedig akkor, amikor még egészen friss volt a trianoni fájdalom: 1924-ben. A Nyugatban megjelent írás címe is reményt keltő volt: Örökkék és a felhők mögött. Hozzáfűzte a figyelmeztetést: „Nemzet ne a nemzet ellen harcoljon, hanem az ellen, ami minden nemzet nagy veszélye: az elnyomás és a rombolás szelleme ellen! Micsoda leckét kaptunk ebből éppen mi, magyarok! És micsoda hiba, másnak tenni, amit magunknak nem kívánunk – holott már avval, hogy másnak megtettük, ajtót nyitottunk neki, hogy velünk is megtörténhessék”.
Meg is történt. A történelem durván túlteljesítette a feladatát. A trianoni sorscsapás komor jövőt vázolt az első nemzedék elé: varjú sorsot száraz jegenyén. Akkor sem vállalta mindenki, hogy kitartson tíz, száz évekig. Most is sokan érzik, hogy a fészekrakó vágyat máshol kell kibontaniuk. De ha Babitsnak igaza van, és örökkék és van a felhők fölött, – erről minden repülőút is bizonysággal szolgál, – akkor vágyjunk inkább a magasba szálló pacsirta énekére. Megkövetelve magunk és utódaink számára – az immár földdé lett eleink okán – az emberhez méltó, szabad élethez való jogot.
