A vélemények és nézetek ütköztetése nem árthat egy egészséges közösségnek. Csak a túlkapások, a hirtelen hozott és nem átgondolt rendeletek, cselekedetek elkeserítőek, romboló hatásúak. S ha egy közösség zsenge, megannyi gonddal küszködik és viaskodik, helyzete kilátástalannak látszik, még inkább érzékeny bizonyos dolgokra.
Az elmúlt rendszerben is sok-sok kellemetlenségnek volt kitéve a felvidéki magyarság. Talán a hatvanas-hetvenes korosztály tudja ezt a legjobban. Igaz, akkor többen voltunk; a létbizonytalanság talán nem fenyegetett annyira; több volt a gyerek, az iskola, s volt ilyen-olyan munkahely is. Az ellenség pedig, bár hatalma sok mindenre kiterjedt, könnyebben felismerhető volt. S a másik oldal is egységesebb és homogénebb képet mutatott, bár sokáig óvatos maradt.
Igaz, a bajok, a kellemetlen dolgok és ügyek rákfenéi már akkor kezdődtek, s egyre csak sokasodtak. (A folyamat azonban egészen máig tart.) Hangoztatták a körzetesítés, az integráció, a mezőgazdasági szövetkezetek összevonásának előnyeit. Összevonták vagy megszüntették az önkormányzatokat (az akkori Helyi Nemzeti Bizottságokat); kistelepüléseinken nem kaptak a fiatalok építkezési engedélyt.
Aztán bezárták a harminc-negyvenes létszámú kisiskolákat is, eladták a tanítólakásokat, majd a teljes szervezettségű oktatási intézményeket kezdték úgymond „integrálni“, végül pedig sok helyen az óvodák is lakat alá kerültek. De nem kímélték az aprófalvak jól működő szövetkezeteit sem, magyarázva a nagyüzemi gazdálkodás előnyeit. Egy ideig még hordták autóbuszokkal egyik helyről a másikra a mezőgazdasági munkásokat, majd kezdődtek az elbocsájtások.
A fiatalok pedig megindultak a városok felé, az újonnan épülő, gyorsan megszerezhető panelházakba. Miközben alábbhagyott a gyermekvállalási kedv, felgyorsult az asszimiláció; ritkultak a hazalátogatások, elárvultak a falusi porták, felverte a gaz a szőlőhegyeket s az elhagyott földdarabkákat. Végül a városban is megszűnt több munkahely.
S íme, itt a népfogyatkozás meg a népvándorlás. Mennek a felvidéki magyarok is nyugat felé a létbiztonság és a gazdagodás reményében. Megy az egyszerű halandó s az értelmiségi egyaránt. Elmegy, aki itt a minimális megélhetést sem tudja biztosítani magának, de távozik a foghíjas értelmiségi családok kevéske gyermeke is. S mi itt maradunk a jó magyar orvosok, mérnökök, közgazdászok, kutatók nélkül. Volt, mikor lefejezték és elüldözték értelmiségünket. Most önmaguktól menekülnek, illetve egy – talán mesterségesen is előidézett helyzet kényszeríti őket erre.
De mennek északi irányba is a magyarok, mert arrafelé több a nagyüzem és a gyár. Ingáznak vagy letelepednek, aztán lassan beolvadnak. A nagyszülők meg dicsekednek, hány nyelvet beszélnek az unokák, milyen jól társalognak szlovákul, csak magyarul már nem tudnak.
Ám mennek már fiataljaink dél felé is, az anyaországba. Mert ott is egyre fogy a magyar, és itt-ott jól jön, ha a felvidékiek pótolják a hiányt.
Nos, ebben a helyzetben mit kellene tennünk? Többször elmondtam már, hogy munkahelyeket teremteni: visszaadni a rangot a mezőgazdaságnak, kiépíteni egy kicsit az ipart is; fejleszteni az infrastruktúrát, az úthálózatot s általában a közlekedést. Odafigyelni a családtámogatásra, ösztönözni a gyermekvállalást. Talán az utóbbi lenne a legfontosabb.
Meg az, hogy maradjanak belőlünk minél többen a szülőföldön. Sajnos, egyre gyakrabban olvasom az olyan híreket, melyek az ellenkezőjéről tájékoztatnak. Iskolákat záratnak be magyar önkormányzatok, még akkor is, ha az nem éppen indokolt, a bezárandó intézetnek kétszázon felüli diáklétszáma is van. A még meglévő falusi kisiskolák megsemmisítésétől vélik létüket biztosítani a kicsit erősebbek. Olykor hencegünk és hivalkodunk – önmagunkat is minősítve – eredményeinkkel. Ha azokról beszámolnánk, az magában véve nem baj. Hiszen a sikert, a tehetséget nem szégyen szóvá tenni. A hiba csak ott kezdődik, amikor mindezt a gyengébbet ócsárolva tesszük, kihegyezve mások zsengeségét, esetleges botlásait.
Van, ahol téves programjai, módszerei vannak egy-egy intézetnek a „gyermekszerzést“ illetően. Már az egyéves gyermek szüleit faggatjuk, hogy hová adja majd gyermekét. Azok pedig a sok kérdezgetés után gondolnak egyet, s beadják szlovákba. Mert a direkt rákérdezés és rámenőség, a túl sok didaktika nem mindig tesz jót.
Azt is gyakran és túl hangosan kikiabáljuk, milyen rosszul teljesítettek felméréseken gyermekeink a magyar iskolában. Ennek okairól azonban alig-alig beszélünk, esetleges kérdéseinkre nem kapunk választ. Csak az iskolát szidjuk, az egyéb tényezők nem érdekelnek. Persze előfordul az is, hogy az adott helyen nem éppen a megfelelő képesítéssel rendelkező oktató van előnyben azzal szemben, akinél ez rendben van, aki gyerekét is vinné az iskolába. S bizony nem mindig tudjuk, mi van egy-egy minősítés hátterében.
Nemrég hallottam egy esetet. Az állást kereső, helyettesítésre is hajlandó fiatal, saját gyermekeket is nevelő pedagógust arra biztatta volna egyik magyar iskolánk vezetője, hogy menjen Magyarországra, ott tanárt keresnek az egyik ismert távoli kisvárosban. Tehát a szülőföld elhagyására, az idegenben való fészekrakásra buzdított az iskolavezető. Talán jót akart? Ám ilyen naivitással nem szolgálhatjuk jól közös ügyünket. Igaz, annak idején engem is arra buzdított kisvárosunk alpolgármestere, hogy Újvárban egyházi iskolát akarnak alapítani, menjek oda, mert már javasolt is engem alapító igazgatónak. Mondtam, köszönöm igyekezetét, de én már kivettem részemet két egyházi iskola alapításából is szülőföldemen, s nem szándékozom azt elhagyni, nem vágyom újabb karrierre.
Úgy gondolom azonban, nem a rossz példák gyűjtése most a célunk, nem is azokat kell tovább elősorolni, hanem inkább – azokból is okulva – a jobb kiutat kell felvázolni, s annak megvalósításához kell partnereket keresni-találni. Vezetőket és beosztottakat egyaránt. Hogy ne váljunk e nehéz helyzetben lévő közösség ellenségévé még mi magunk is! Ehelyett ott keressük a bajt, ahol az valóban gyökerezik, s próbáljuk azt érdemi munkával megoldani! Hogy szebb lehessen errefelé is a mi jövendőnk!
