A szabadságharc első időszakában, 1848 őszén csaknem a teljes 8. Coburg-huszárezred és a Vilmos-huszárok négy százada – mindkettő felvidéki magyar és tót legénységű – galíciai helyőrségéből szökött meg a Haza hívó szavára, hogy Magyarhonba térve a honvédsereg kötelékében harcoljon. Tavaly a 10. Vilmos-huszárezred 1848-as szökési históriáját ismertettük, most pedig a Coburg-huszárok hazatérésének felidézésével tisztelgünk 1848. március 15. emléke előtt.
A Vilmos-huszároknál Zsurmay Lipót (eredeti nevén: Žurmański Lipoty) kvietált hadnagy volt a hazaszökések előkészítője, a Coburg-huszárok esetében pedig Bersek József főszázados játszott hasonló szerepet. A Lemberg környékén állomásozó buzérvörös csákós, fekete-sárga zsinóros, sárga gombos, sötétzöld dolmányos-mentés, buzérvörös nadrágos 8. huszárezred Ferdinánd szász-coburg-gothai uralkodó herceg nevét viselte, de az itt szolgálókat csak Coburg-huszároknak nevezték.
Egyik századparancsnokuk, Bersek József főszázados közismert volt magyar érzelméről, aki szolgálaton kívül minden alárendeltjétől megkövetelte a magyar nyelven való érintkezést. A kapitány hatással volt tiszttársaira – még a német ajkúakra is –, akik nagy lelkesedéssel olvasták a Pesti Hírlapot. Nem sokkal 1848. március idusa után, Bersek főszázados egy tiszti összejövetelen Kossuthra ürítette poharát, amely később parancsnoka, lovag Josef Barco ezredes tudomására jutott. Bersek „kemény büntetést” kapott, ugyanis három fiatalabb tiszttársával – gamsendorfi lovag Jenik Móric és Astleithner Szilárd (Adolf) főhadnaggyal, Kalotsa Balázs hadnaggyal – együtt az ezred Pozsonyban lévő tartalék századához helyezte át. Indulás előtt Bersek főszázados még elköszönt huszárjaitól, akiket ünnepélyesen felesketett Magyarhon szabadságára.
A legénység takarodó után nyergeljen
Az első sikeres hazaszökést 1848. október első napjaiban Nicsai közhuszár és három bajtársa hajtotta végre, ám akkor követőjük még nem akadt, csupán pár huszár került áristomba függelemsértésért. A helyzet október derekán változott meg, amikor kiderült, hogy a magyar kormány az ezred hazahozatalán munkálkodik, Kossuth pedig kapcsolatban áll a tartalék század tisztikarával. Astleithner főhadnagy október 20-án érkezett meg a 2. őrnagyi osztály Janowban állomásozó 2. századához, tarsolyában Kossuth megbízatásával, aki külön rendelkezéseket küldött a századparancsnokoknak és ezer forintot a hazatérő legénység élelmezésére. A hadnagy felkereste az ezred többi századát is, miközben Kossuth megbízottai is megérkeztek és a huszárok szálláskörleteinek és istállóinak falán sorra jelentek meg a hazahívó falragaszok.
A Janowon beszállásolt huszárszázad tisztikara: Bajzáth György főszázados, Földváry Károly alszázados, báró Wasmer Gusztáv főhadnagy, Arnsberg György és báró Steuben Ernő hadnagyok a hazatérés mellett döntöttek. Egyedül Steuben hadnagy ingadozott – aki nem beszélt magyarul –, s osztályparancsokától, báró Zobel őrnagytól kért tanácsot, de az kitérő választ adott.
Az este Földváry alszázadosnál gyűltek össze a tisztek, ahová más századbeliek is érkeztek, mint lekcsei Sulyok Ede és Uj Imre főhadnagyok. Még véletlenül sem hozták szóba a tervezett szökést, s elsőként Wasmer főhadnagy és Arnsberg hadnagy tért vissza szállására, ahol a szakasztizedeseknek parancsba adták, hogy a legénység takarodó után nyergeljen.
Sulyok főhadnagy és Steuben hadnagy egy étterembe ment vacsorázni, ahol Uj főhadnagy csatlakozott asztaltársaságukhoz és egy újságot hozott magával, melyben Jelačić horvát bán azon levelei szerepeltek, melyekben megköszönte Bécs magyarok elleni támogatását és újabb segítséget kért. Eközben Földváry kapitány és Wasmer főhadnagy is megérkezett, majd amikor asztalt bontottak, Sulyok és Steuben újra négyszemközt maradt. A főhadnagy ekkor jelentette be, hogy a század hazakészül, és tiszttársát is erre ösztönözte. Steuben megrettenve hagyta ott az éttermet és azonmód a császárhű Wasmer főhadnagy lakására ment, hogy kikérje annak véleményét. Wasmer azonban nem mondott neki semmit sem, mire Steuben kétségek között ment vissza a szállására.
„A hazánkba megyünk, hogy harcoljunk érte”
A készülődő huszárok zaja felverte álmából a 2. őrnagyi osztály parancsnokát, aki az egyik kaszárnyába sietett. Zobel őrnagy épp belépett a laktanya főkapuján, mikor Steuben hadnagy szakasza a hátsó kijáraton léptetett ki. Az egyik legénységi szobában még ott talált pár huszárt, akik közül Bacher tizedes válaszolt osztályparancsnokuk kérdésére: „A hazánkba megyünk, hogy harcoljunk érte. Ne erőltesse magát az őrnagy úr, mert minden hiába!”
Erre Zobel tovább sietett, méghozzá Földváry szállása felé, de embereit már nem tudta visszatartani. Amikor felharsant a takarodó, a huszárok útra készen sorakoztak fel a gyülekezőhelyen, egyedül Arnsberg hadnagy emberei késtek kissé.
Wasmer főhadnagy vezetése alatt 21 óra után indult el a három tisztből, egy hadapródból, nyolc tizedesből és kilencvenhat huszárból álló csapat, akikhez Földváry alszázados a város szélén csatlakozott. Sambor felé tartottak, de éjjel Grodek mellett letévedtek az útról és csak hajnalban találtak vissza. Sambor előtt váltottak irányt és a hegyek felé indultak tovább, miközben észrevették, hogy a lengyel parasztok tűzjelekkel tájékoztatják a császáriakat mozgásukról. Wasmer főhadnagy és Steuben hadnagy meggondolta magát és a huszárok egy részével visszafordult, hogy Samborban feladja magát.
„…aki apját és anyját szereti és aki hazáját meg akarja menteni…”
Földváry és Arnsberg azonban negyvenöt huszárral tovább ment. Napok óta nem ettek, amikor november 1-jén egy völgyben fekvő faluhoz érkeztek, és annak környékén felfegyverzett lengyel parasztokat vettek észre, előttük pedig egy-egy császári gyalogos- és lovasszázad zárta le az utat. Földváry kapitány huszárjaival támadni akart, de látván a túlerőt, inkább megadták magukat.
A szökevényeket Samborba kísérték, ahol Barco ezredes a huszárokat a Korona és a Fehér rózsa fogadókban szállásolta el. A legénységet letartóztatták, a tisztek pedig szobafogságot kaptak, egyelőre őrizet nélkül. Ezt használta ki a két tiszt és november 3-án az esti órákban parasztgúnyát öltöttek és kiosontak szállásukról. Arnsbergnek sikerült megszöknie – aki kalandos úton érkezett meg november 10-én Máramarosszigetre – Földváryt azonban újból elfogták.
A Samborban lefogott Coburg-huszárok sorsa nem hagyta nyugodni a magyar kormányt, ezért a Hadügyminisztérium közvetlenül az ezred hadbírájának adott utasítást, miszerint a fogságba esetteket engedje szabadon és indítsa haza, ám ezen meghagyásra még válasz sem érkezett.
A gömörpanyiti születésű, harmincnégy esztendős lekcsei Sulyok Ede főhadnagy október 28-án tért vissza Janowból a 2. őrnagyi osztály 1. századának hruszowi állomáshelyére. Október 30-án szakaszát sorakoztatta, majd a többi szakaszt is felkereste azzal, „hogy aki apját és anyját szereti és aki hazáját meg akarja menteni, az azonnal készüljön és kövesse őt.” A huszárok csomagolni kezdtek, kivéve a 3. szakaszt, ugyanis Karántsy István tizedes figyelmeztette embereit, hogy a főhadnagynak ne engedelmeskedjenek, mert dezertálni akar. Ezt Sulyok megtudta és megfenyegette a tizedest, ha nem teljesíti a parancsait, felkötteti. A Sulyok főhadnagy vezette százötvenhat főt számláló század az Uzsoki-hágón át ért haza, a kárpátaljai rutén lakosság lelkesen fogadta őket, étellel-itallal bőven megvendégelték a huszárokat, melyért pénzt nem fogadtak el.
A Coburg-huszárokat nem lehetett feltartóztatni
Az ezredesi osztály Mosty-Wielkin elhelyezett 2. századának parancsnoka, Lama Károly százados teljes lojalitással viseltetett a dinasztia iránt, de még így sem tudta beosztottait visszatartani a szökéstől.
Ekkor történt, hogy tisztjei, Popławski Ádám és báró Bees Arnulf (Arnold) hadnagy összebarátkozott a közeli Wolica községben élő Lang földbirtokos három fiával, s látogatásaik alkalmával tervelték ki akciójukat, melyben a lengyel nemesi család támogatta őket. Lama kapitány október 30-án kapott hírt a janowi és a hruszowi századok szökéséről, így délután századát felsorakoztatta és esküjükre emlékeztette őket, azután pedig Lembergbe távozott. Este Popławski és Bees több környékbeli birtokossal kártyázott a falu paplakjában, amikor hat huszár kereste fel őket és jelentették, hogy a század útra készen áll.
A két tiszt a gyülekezőhelyre ment, ahol Popławski rövid beszédet intézett a huszárokhoz, melyben a várható veszélyekre is felhívta a figyelmet. A hadnagy Butsik nevű legénye nem akart velük menni, mire Popławski pisztolyát elővéve bírta jobb belátásra. A század november 6-án ért a magyar határra és gróf Csáky Tivadar, Polena község birtokosa vendégelte meg a huszárokat, akik Homonnára mentek tovább.
Ekkor szakadt át a gát, ugyanis innentől kezdve a Coburg-huszárokat nem lehetett feltartóztatni, kisebb-nagyobb csoportokban, sőt, egyesével is útnak indultak. November első felében Uj Imre és Tölgyessy József főhadnagyok kilencvenhét huszárral tértek haza, november 17-én hertelendi és vindornyalaki Hertelendy Károly hadnagy száztíz emberével, míg december elején Bajcsi Lajos tizedes ért haza harminchét bajtársával.
Wilhelm Hammerstein altábornagy, galíciai főhadparancsnok előbb szigorú intézkedéseket foganatosított, majd amikor látta, hogy ez nem vezet eredményre, a Coburg-huszárezred maradékát – összesen hatvannégy főt – Zolkiewen gyülekeztette, s Lukács Károly főhadnagy parancsnoksága alatt, fegyvertelenül és gyalogosan útba indította Magyarhon felé.
Az utolsó hazatérő csoportról Szintay Ferenc, Bereg vármegye kormánybiztosa jelentette, hogy „mind örömrivajgások között érkezett meg. Itt vagyunk a haza védelmére, hej de régen itt kellett volna nekünk lenni. Olvastuk mi azt, amit Kossuth hirdetett. – Csak lovat nekünk, majd leszünk mi itt huszárok, noha mindenünket elszedték, még a sarkantyúkat is a csizmáinkról – de boldoguljanak vele, – tsak hogy itt vagyunk szeretett hazánk védelmére (…)”
