Panaszkodik az egyik nagyobb gömöri mezőgazdasági cég vezetője, alig kap munkást. Pedig nem egyetemi végzettséget, csupán kétkezi munkát vár(na) el a kertészetében. A járásban több mint húsz százalékos a munkanélküliség (legalábbis papíron), de használható munkaerő nem akad.
Az a bizonyos húszszázaléknyi szabad munkaerő ugyanis segélyen éldegél, netán feketén dolgozik, esetleg „Németben” vagy „Osztrákban” koldul. Tudja a jogait, a kötelesség szó viszont hiányzik a szótárából. Nos, ezek után nincs mit csodálkoznunk azon, hogy a szélsőjobb népszerűsége csak nem akar alábbhagyni. Pedig tavaly, amikor a szlovák miniszterelnök errefelé járt kihelyezett kormányülésen, maga is megtapasztalhatta, hogy egy negyven főt alkalmazó kis losonci cég képtelen munkást találni. Majd jönnek a szerb vagy az albán vendégmunkások.
Fico csodálkozik, de csak azért, mert ennyi év miniszterelnökség után sem ismeri a helyi viszonyokat. Pontosabban, permanens választási kampányok közepette kinek lenne kedve darázsfészekbe nyúlni. Koncepció híján a balhét meg vigye el az ellenzék, vagy a piszkos munka elvégzésére szerződtetett kormánypártocska (lásd. roma kormánybiztosi poszt).
Osztrák cég gyári segédmunkára keres alkalmazottakat. Iskolai végzettség (minimális sem) nem feltétel, a fizetés havi bruttó 1 200 €.
Gömörben a havi fizetés egy-egy cégnél a bruttó 600 eurót sem éri el (sokak több évtizednyi szakmunkáért sem kapnak többet, plusz útiköltség és egyéb járulékos kiadások). Egyik ismerősöm panaszkodik, tíz éve dolgozik a cégnél, amikor felvették, hatan csinálták ugyanazt, amit ma ketten. A fizetése viszont kevesebb most, mint akkor. „Ha fiatalabb lennék tíz-tizenöt évvel, s nem lenne a nyakamon egy eladhatatlan emeletes ház, amit a szüleimtől örököltem, már rég nem lennék a környéken sem” – mondja lemondva minden reményről. Akik fiatalabbak, mobilisabbak, azoknak már rég csak bottal üthetik a nyomát. Rimaszombat lakóinak a száma hivatalosan kb. 24 ezer fő, a valódi létszám több ezer fővel kevesebb. Az állandó lakhelyük itt van, de legfeljebb húsvétkor és karácsonykor járnak haza látogatóba.
Vannak persze, akiknek tökéletesen megfelel ez az álhumánus szociális rendszer, s ha ismerik a kiskapukat (s már miért is ne ismernék?), jól eléldegélnek a zavarosban. Az aktivációs munka biztos pénzforrás (heti tíz órán át helyben támasztani a lapátot nem túlságosan megerőltető vállalkozás, közben még jár az ilyen-olyan támogatási illeték, a sokaknak ingyenes vasúti igazolvány), mellette akár heti egy-két napra ki lehet ruccanni újságot árulni Bécsbe, s mindezt egybevetve tiszta haszon.
S akkor mit is fenyegetőznek itt egyesek munkát és tanulást emlegetve? Amikor a napokban feltettem ezt a kérdést az egyik, ma már kilencven százalékban romák által lakott roma polgármesternek, a válasza meglehetősen célratörő volt: majd tíz év múlva úgyis mi leszünk többségben…
Bár csak hétfő van, a helyi vasúti kocsinak nevezett csotrogány tele hangoskodó utasokkal. Egyikük épp „Németbe” indul (a fél falu kinn van), otthon aktivációson éldegél, írni-olvasni alig tud, de heti rendszerességgel jár ki megvámolni a gazdag nyugati testvéreket. „Most csak három napra megyek, de elég is az”, mondja a másik által csak Négernek becézett harminc körüli férfi, „ha leszámítom a buszköltséget, akkor is legalább ezer eurót hozok haza. De közeleg a karácsony, ilyenkor szívesen megsajnálnak bennünket, s dől a pénz”. Akár az autóbuszos koldulás is beindulhat.
S akkor mit csodálkozunk azon, hogy errefelé lassan már lasszóval sem lehet munkaerőt fogni, s Kotleba ismét begyűjti a protesztszavazatokat?
