Ma kora délután vettek végső búcsút a vasárnap, november 19-én, tragikus hirtelenséggel elhunyt Benkő Géza színművésztől a komáromi katolikus temetőben. Családja mellett több százan: rokonok, barátok, kollégák, ismerősök búcsúztak tőle; nem csak Komáromból és környékéről, de Kassától Pozsonyig, és Magyarországról is sokan eljöttek, hogy utolsó útjára kísérjék Benkő Gézát.
Lerótták kegyeletüket a Komáromi Jókai Színház, a kassai Thália Színház, a Külhoni Magyar Nemzeti Színház vezetői és művészei, továbbá a magyarországi Jóban Rosszban filmsorozatbeli kollégái is, de jelen volt Komárom város vezetése, illetve Menyhárt József, a Magyar Közösség Pártja országos elnöke, Kiskövesdről, falujából pedig több százan érkeztek.
A katolikus ravatalozó előtt református gyászszertartás keretében búcsúztak az apától, férjtől, gyermektől, testvértől, baráttól. A színésztől, Benkő Gézától, az Isten gyermekétől – fogalmazott Fazekas Zsuzsanna lelkész. Benkő Géza koporsójánál mondott gyászbeszédében idézett Pál apostol, a Korinthusbeliekhez írt első leveléből, s a Szeretethimnuszból olvasott fel részletet: „Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen én bennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom. És ha jövendőt tudok is mondani, és minden titkot és minden tudományt ismerek is; és ha egész hitem van is, úgyannyira, hogy hegyeket mozdíthatok ki helyökről, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi vagyok. És ha vagyonomat mind felétetem is, és ha testemet tűzre adom is, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi hasznom abból. A szeretet hosszútűrő, nem keresi a maga hasznát, nem rójja fel a gonoszt, a szeretet mindent elfedez. Mert rész szerint van bennünk az ismeret, rész szerint a prófétálás: De mikor eljő a teljesség, a rész szerint való eltöröltetik. Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről-színre“. Majd Pál apostol Rómabeliekhez írt leveléből a 6. fejezet 23. versét, mely így hangzik: „Az Isten kegyelmi ajándéka pedig az örök élet, a mi Urunk, az Úr Jézus Krisztusban.”
Fazekas Zsuzsanna református lelkész kiemelte, Pál apostol szeretethimnusza arról tesz bizonyságot Isten lelke által, hogy az emberi élet két részre osztható: a mostra és az akkor majd-ra. A „most“-ban homályosan látunk, az „akkor majd“ jellemzője a színről-színre látás. „Benkő Gézát sok, Istentől kapott tálentum gazdagította és mindazokat, akik rajta keresztül kaptak ebből az Istentől. Mert Benkő Géza, az ember, szerette volna átadni mindazt, amit nála az Isten tálentumként lerakott. Szerette volna magát megmutatni és ezért volt minden: önkínzás és ének. Minden zajos csendje erről szólt“ – fogalmazott a lelkész. „És adott neki az Isten alázatot, hogy elismerhesse, hogy nem angyalokból gyúrták őt sem fenn az égben, ahogy egyikünket sem. Ő is csak rész szerint igyekezhetett“ – emelte ki, hozzátéve, hogy amikor eljön a teljesség, a rész szerint való eltöröltetik.
„Nincs más válaszunk: Te tudod, Uram, csak Te tudod, hogy én szeretlek Téged“ – hiszen ez az a szeretet, amely nem keresi a maga hasznát. Amikor Jézus Krisztus magát adta a keresztre, hogy megváltson bennünket a bűneinkből, így kínálva nekünk a bűnbocsánatot, az örök életet. Ahogyan Benkő Gézának is kínálta, és ahogy nekünk kínálja. Hiszen nekünk sem maradt más, mint ahogy Gézának sem: Uram, irgalmazz, Uram irgalmazz nekünk! Krisztus kegyelmezz!”
Fazekas Zsuzsanna hangsúlyozta, ez az Isten kegyelmi ajándéka, ami nem töredezett, de örökké való. Ez a hit bennünket megvigasztal, túl láttat bennünket a láthatókon és ebben a reménységben kell, hogy búcsúzzunk ma. „Búcsúzik édesanyja, édesapja, felesége, gyermekei, nővére és családja, keresztfiai családjaikkal. Búcsúzik anyósa és apósa, sógornője családjával, a közeli és távoli rokonok, a színésztársak, a munkatársak, a barátok, a szomszédok, ismerősök és a Komáromi Református Gyülekezet”. A lelkész búcsúja a közösen, fennhangon elmondott imával, a Miatyánkkal ért véget.
Ezt követően Kövesdi Szabó Mária színművész, akivel Benkő Géza együtt próbált tragikus haláláig a Külhoni Magyar Nemzeti Színházban, Szerencsen – Arany János Néma bú című versével búcsúzott:
Halnak, halnak,
Egyre halnak,
Színe, lángja a magyarnak.
Itt is egy név,
Ott is egy név,
Hányat elvisz minden egy év.
S aki még él,
Minden névnél
Összerezzen, búsan, árván:
Mint a néma
Lomblevél, ha
Egy-egy társa hull le sárgán.
„Isten veled, Gézám!” – tette hozzá elcsukló hangon. Majd Tóth Tibor, Jászai Mari-díjas színész, a Komáromi Jókai Színház igazgatója búcsúzott kollégájától, barátjától, a gyászoló gyülekezettől és Gézától. Személyes hangvételű beszédében emlékeztetett, hogy Benkő Géza halálától eltelt öt napban a leggyakrabban feltett kérdés az volt: Ugye nem igaz? Ugye ez csak egy vicc? „Mintha csak várnánk a nagy illuzionistát, amint kilép, sandán körbe kémlel és azt mondja: tadamm – és felcsattan a taps…de nem, most nem jött a megoldás, nem jött feloldozás, nem lett happy end. Maradt a megdöbbenés, a hitetlenség, a zavar… A poentírozás nagymestere voltál, de most billen a dramaturgia!” – mondta keserűen.
Tóth Tibor sok, Gézával közösen átélt emlékre visszaemlékezve – bármilyen furcsa – mosolyt csalt a gyászolók arcára. Mosolyt, melyet végül könnyek mostak el. „Hozzád nem lehetett egészen közel kerülni, mert máris megváltoztattad a menetirányt” – szólt Tóth Tibor, majd felsorolta, mennyi társulat életébe lépett be és ki Benkő Géza. „Sokáig zokon vettük ezt. Később magad mondtad, nem való neked a társulati lét. A megállapodottság érzése megfojt, elüldöz. Így aztán a Nagyszombati Színház, a Komáromi Jókai Színház, a Thália, a Győri Nemzeti Színház, a Szarvasi Cervinus Teátrum, a TV2 után maradtál szabadúszó, mert így megmaradhatott a döntés szabadsága. Jöttek újabb társulatok: a Békéscsabai Jókai Színház, a Vertigo, a Kassai Állami Színház, a Külhoni Magyar Nemzeti Színház, ahol megszerettek. Mert Téged egyáltalán nem nehéz megszeretni” – fogalmazott Tóth Tibor beszédében. „Bármilyen színházban, bármilyen helyzetben ki tudtad magadból hozni a maximumot” – majd tovább folytatva hozzátette: „egyre nagyobbak lettek a színházak közötti távolságok, akik próbára és előadásokra vártak, és Te óramű pontossággal érkeztél – csak a kilométerórák tudták, épp honnan, milyen távolságból. Az állandó úton levés is égeti ám az embert! Koptatja az embert is, nemcsak az autó kerekét” – fogalmazott.
Tóth Tibor elmondta: az elmúlt napokban sokat gondolkodott a közös emlékeiken és Benkő Géza döntésein is. Indulatosan mondta: „Hazudnék, ha azt mondanám, hogy értem. És az sem igaz, amit Te mondtál krízis helyzetekben: értem én, de leszarom”.
Fájdalmas önvallomása volt gyászbeszédének az a része, amikor értetlenségét fejezte ki: „Nem értem, Géza, nem tudom megérteni mi űzött tovább újra és újra! A végtelent kergetted magad előtt, a tökéletest? Minden áron? Közben persze kellett az is, ami otthon várt: a család, Kiskövesd, Komárom, Mária, a gyerekek, Jutkáék, Öcsi…kellett az, hogy papucsban, kávéscsészével kézben, kutyát sétáltatva mindenki Rád köszönjön: Művész úr, hogy van mindig? És kellettek a kövesdi szőlőhegyek is, a szülői ház, a töltött káposzta…Minden kellett, a teljességet vetted célba, nem bízva Isten ízlésében és döntésében…” – mondta, mintegy számon kérőn. Majd felsorolta szerepeit, alakításait, így mindenki úgy emlékezhetett vissza Benkő Gézára, ahogy éppen utoljára látta, szerette. „Most, hogy Medvegyenko hazament, Truffaldino felmondott, Florin is eltűnt a bányában, komorabb lett a világ és megfejthetetlen a titok” – folytatta a direktor.
„Barátom, te aztán nem spóroltál semmivel. Lobogtál, égettél – néha fájt, néha melegített, néha világított, olykor pusztított is. Egyszer. Mindig csak egyszer. Mindig először és mindig utoljára. Nem a törvényt keresni – szabadnak lenni. Nem alkalmazkodni, de elhatározni. Nem a megszokás, de a váratlan, a kaland, a veszély, a kockázat, a bátorság, a küszöbön állni, a folytonos átlépésben lenni, élve meghalni, vagy meghalva élni. Aki ezt elérte, az szabad. És ha szabad, belátja, hogy nem érdemes mást. Csak a legtöbbet. Talán ezt kerested. Csak remélni tudom, még ha pillanatokra is, de megtaláltad. Most, hogy váratlanul véget ért az utolsó felvonás, a szabadság más minősége vár rád. Búcsúzzunk el hát, Vándor! Szabad lelkednek adjon békét az Úr! Nyughatatlan lelked találjon nyugalmat odaát. Isten Veled” – búcsúzott örökre Tóth Tibor Benkő Gézától.
Ezt követően Kiskövesd polgármestere, Máté Ágnes könnyeivel küszködve búcsúzott a halottól: „Itt vagyunk, eljöttünk mi, kiskövesdiek, hogy végső búcsút vegyünk Tőled, aki öregbítetted községünk hírnevét…Korán itt hagytál Bennünket! … Azzal a tudattal, hogy nem jössz többé, nem jutalmazhatja előadásodat vastaps, fájó, sajgó szívvel búcsúzunk. Isten Veled, Barátunk!”
Benkő Géza végül megszólalt: Soóky László író épp Benkő Géza számára írt „A nagy (cseh) szlovákiai magyar csönd” című derűs vígjátékának utolsó perceit hallhatták a gyászolók, amelyet maga Benkő Géza játszott és rendezett. Benkő Géza hangjára, sűrű, tömött sorokban kísérték utolsó útjára, a temetőkápolna tövében lévő sírjához.
Jó nagy itt a csönd. Csak mi halljuk, meg a Jóisten hallja. Igen! Ő biztosan! Talán. Akkor elmondhatjuk, Plébános uram, nem is vagyunk annyira egyedül ezzel a mi csöndünkkel…Mert Ő, ebben a mi csöndünkben is velünk marad. Igen, velünk marad. Mindörökké! Mindörökké?
