Szombaton, november 25-én nem mindennapi eseményre került sor Pázmány Péter városában, Nagyszombatban. A visegrádi Szent György Lovagrend Felvidéki Nagypriorátusa és a Nagyszombati Érsekség szervezésében szentmisével egybekötött megemlékezést rendeztek a 365 év előtt lezajlott vezekényi csata hősi halottainak, köztük a négy ifjú Esterházynak a tiszteletére, akiket a Keresztelő Szent János-székesegyházban helyeztek örök nyugalomra.
Elevenítsük fel röviden, mi is történt 1652 augusztusában és novemberében. Csámpai Ottó, a megemlékezés kezdeményezője egyik tanulmányában erről így ír: „1652. augusztus 26-án Ali Musztafa esztergomi bég fosztogató hadjáratáról vonult vissza négyezer fős seregével és gazdag zsákmánnyal megrakott szekerekkel, miután kirabolták Kistapolcsányt, Aranyosmarótot, Verebélyt és feldúlták a térséget. Forgách Ádám érsekújvári főkapitány azonnal megszervezte seregét, fegyvereseket toborzott, akikhez nem csak a hajdúk csatlakoztak, de a Zsitva-völgye falvainak lakói is.
A toborzáskor tétovázás nélkül indult hadba az Esterházy család nyolc tagja is: László, Ferenc, Tamás, Gáspár, János, Zsigmond, Miklós és Sándor. Forgách serege körülbelül 1300 emberből állt, így indult a háromszoros túlerőben lévő portyázó török ellen. Vezekénynél a szekértáborba tömörülő katonák útját állták az arra átvonuló ellenségnek. A kegyetlen mészárlás során mindkét félnek nagy volt a vesztesége. Musztafa serege másnap menekülőre fogta, hátrahagyva 150 magyar rabot és a több szekérnyi zsákmányt.
Maga a csata nem is volt számottevő, hiszen békeidőben történt és egy közönséges rabló hadjárat rajtaütéséről volt szó, amelyen nem a főseregek, hanem két kisebb sereg ütközött meg. A csatát a hősiesen harcoló Forgách serege nyerte meg, de súlyos véráldozatok árán, a csatatéren négy Esterházy is elesett. Esterházy László Miklós nádor fiaként, Sopron vármegye főispánjaként és a király titkos tanácsosaként 26 évesen vesztette életét. Esterházy Ferenc, Zólyom várának társtulajdonosa és gyarmati főkapitány volt. A 27 éves Tamás és a 24 éves Gáspár testvérek voltak, akik fiatal koruk ellenére mindketten tapasztalt katonaként már többször is vezettek lovas csapatokat a csatákban. A csata négy halottjának temetésére három hónappal később, 1652. november 26-án került a nagyszombati Keresztelő Szent Jánosról elnevezett egyetemi templomban.
Ennek a napnak a tiszteletére emlékeztek azokra a hősökre, akik vérüket ontva oltalmazták országunkat az életük árán is. A templomtornyok büszke városában, a kis Rómának is nevezett Nagyszombat főutcáján több tucat hagyományőrző, és a hozzájuk csatlakozó zarándokok gyülekeztek. Hangos dobpergés zajára indult a díszmenet a belvároson át a Keresztelő Szent János-templomba, hogy lerója kegyeletét a 365 évvel ezelőtt elesett hősi halottak emléke előtt.
A történelmi zászlók alatt meneteltek a kismartoni Esterházy huszárezred tagjai, a visegrádi Szent György Lovagrend lovagjai és katonai hagyományőrző tagozata, Vermes István lovas íjász törzse, és hogy az akkori ellenségről is legyen elképzelésünk, felsorakoztak Tata várának janicsárjai is. Külön megtiszteltetés volt, hogy Csámpai László vezetésével a legkisebbek, a Szent György Lovagrend Felvidéki Nagypriorátusa Zoboralji Apródjai haladhattak a menet élén.
A belvárosi házsorok remek akusztikával visszhangozták a dobszót. A városlakók és a járókelők körében nagy feltűnést keltett a díszmenet. Kapuknál, ajtóknál és ablakoknál zsúfolódtak a kíváncsi tekintetek. Nem is csoda! Ez a város már évtizedek, vagy talán évszázadok óta nem látott ilyen ünnepi pompát. Útközben megkoszorúzták az emléktáblát, melynek helyén az a ház állt egykor, ahol I. (Nagy) Lajos magyar király, a Szent György Lovagrend alapítójának a fia visszaadta lelkét Teremtőjének.
Az idei háromnyelvű (magyar-német-szlovák) szentmise főcelebránsa Őexc. Mons. Orosch János érsek volt. Koncelebránsok ft. lovag Kiss Róbert kanonok, a Nagyszombati Főegyházmegye magyar hívekért felelős püspöki helynöke, ft. lovag György Ferenc ipolybalogi plébános, de ott volt ft. Vido Ján érsekségi assessor és jegyző, nem utolsósorban pedig a nagyszombati, magyar származású ft. Nemcsek Péter atya, aki a kanadai Winnipegből éppen az emlékező szentmisét megelőző napon érkezett szülővárosába. György Ferenc atya ünnepi homíliában hangsúlyozta, hogy a nemzetért kiontott minden csepp vér jelentős, a hit védelme pedig manapság is meghatározó tényezője mindennapi életünknek, melyben rá kell eszmélnünk a család fontosságára. A hívők számára külön élmény volt Mokso Zsolt ipolysági kántor orgonajátéka, s a jelenlevő férfikórus tagjainak éneklése, akik a pápai himnusz után a gyülekezettel együtt elénekelték nemzeti imánkat.
Különösen megható volt, amikor a templom gondnoksága felnyitotta a főoltár padlója alatti sírbolt bejáratát. Nem adatik meg mindenkinek, hogy oda belépjen. Az egyházi személyek után a díszőrség és a hagyományőrző egyesületek koszorút helyeztek el lovag Cseke László kancellár és Csámpai Ottó nagyprior vezetésével, majd dr. Molnár Imre, a Pozsonyi Magyar Intézet igazgatója helyezte el koszorúját, tisztelegve az Esterházyak sírboltja előtt.
Eközben lovag Kátai Zoltán énekmondó korabeli hangszerén XVI. és XVII. századi imádságos énekeket adott elő. A hívők és egybegyűlt megemlékezők nevében dr. Bertalan Mária mondott köszönetet az egyházi vezetésnek és lovagrendnek a megemlékezés megszervezéséért, kiemelve, hogy valóban nagy szükségünk van a lelki támaszra, hiszen az a szellemi hanyatlás, amely Európát elárasztotta, megköveteli, hogy kiálljunk vallásunkért és kultúránkért. Ezt tették 365 évvel ezelőtt a vezekényi hősök is, akik közül az Esterházy família négy tagja örök álmát alussza a katedrális kriptájában.
A kor szellemi hagyatéka visszacseng az Esterházy Miklós által épített katedrális faláról is az utókor számára. Égbe nyúló két tornya rendíthetetlen sziklaként, jövőbe mutató példaként az önfeláldozást, hitet, szeretetet és feltétel nélküli odaadást jelképezi.