Drezda bombázása olyan szörnyű volt, hogy még a sokat látott pilótákat is elborzasztotta. Mint azt egyikük nyilatkozta: ez volt az egyetlen eset, hogy sajnáltam a németeket.
A város bombázásának legismertebb irodalmi feldolgozása Az ötös számú vágóhíd című regény, amit Kurt Vonnegut írt, aki a közeli hadifogoly táborban volt fogoly.
Érdekes visszaemlékezést közöl a Napi Történelmi Forrás nevet viselő weboldal Klotz Józseftől, aki 1944. szeptember 6-án vonult be a lévai 22/III. zászlóaljhoz. Szeptember 18-ától a 3. század írnoka volt. Novemberben a zászlóalj parancsot kapott a Német Birodalomba való áttelepülésre. A 3. és 4. század 1944. december 2-án érkezett meg vasúton Drezdába, ahol elhelyezési körletük a gránátos laktanya (Grenadierkaserne) lett. Klotz József naplószerűen, gyorsírással jegyezte fel emlékeit, majd a háború után írógéppel véglegesítette kéziratát. Később ennek alapján írta meg emlékeit Drezda bombázásáról.
És most álljon itt pár szemelvény a drámai beszámolóból:
„Eljött az est, mi is nyugovóra tértünk. A hatalmas kaszárnya néma. 1/2 12 órakor sziréna sikoltása riasztott fel. Döbbenten néztünk egymásra, ez itt szokatlan volt. Pillanatok alatt felöltöztünk és futottunk a lépcsők felé. Mint a hangyák, úgy özönlöttünk lefelé. A kaszárnya hátsó kijárata fenyves erdőbe torkollik. A kis-gyakorló térnél van a bunkerunk. Szélessége 1 méter; ovális, bordás építésű. Amint kipillantottunk, már sok világító gyertya lógott a levegőben. Sokan nem jöttek velünk, hanem ott maradtak az épület alagsorában, sokan berohantak az erdőbe és elég kevesen voltak, kik velünk tartottak. Barátaimmal a fedezékek felé rohantam. Sok erre a menekülő civil nép is. Az asszonyok a gyermekkocsikat tolják és sírnak. Ekkor már tucatjával égtek a gyertyák s a vakító fényeknél nappallá vált az éjjel. A monoton zúgás kezd erősebbé válni. Az ajtó előtt egymást gyúrva törik magukat beljebb. Én még nem jutottam be, mert előttem olyan német fenegyerekek álltak, akik nem akartak megijedni és így pillanatokig megállították a befelé való sodródást. „
…
„Órákig álltunk ott és néztük a pusztulást. Némán, szótlanul. Jéghideg kéz fogta marokra szívünket. 4 órakor elindultunk a kaszárnyánkba. Mindenütt cserép. A füst marta arcunkat. Hála Istennek ez a része, ahol kaszárnyánk fekszik, kiesett a bombázás hatóköréből, és így megmaradt. Összeszedtek bennünket és azt mondták: a városba megyünk menteni. De nem indítottak el, az lett a vége, hogy felküldtek mindenkit a szobába rendet teremteni. Ekkor láttuk, hogy mégsem kímélte meg teljesen a bombázás a kaszárnyát. A jobb szárnyát találat érte, leomlott és már az első emeletig leégett. Oltásról vízhiány miatt sehol sem lehet szó. Az épületben ajtó, ablak nincs. Az iroda mellett egy gyújtóbomba átütötte a mennyezetet, de hatástalanították. Üvegcserép, ablakrács és faltörmelék mindenütt. Szobánk fala összerepedezve. Az üvegdarabok élesen csikordulnak lábunk alatt. Csak ketten jöttünk fel eddig: Speier és én. A többiek még nem kerültek elő. Egyenként megjönnek és közösen rendet teremtünk. Drukkolunk, meg vagyunk-e mindnyájan. Még ketten hiányoznak. (Benedek István és Mayer Ferenc) Ezek is megjöttek; – úgy piszkálták ki őket a homok alól. A világítás, központi fűtés és vízszolgáltatás megszűnt. Sziréna sem hangzik többé. A folyosónk ablakából nézzük az égő, halott várost. A szélvihar kísértetiesen kavarja a füstöt a város felett. Egyszer csak éles detonáció, megremegnek a falak, majd orra esünk. – Az udvarban egy időzített bomba most robbant fel, az óramű összeomlott. „
…
„Reggel átfésülték az erdőt és a magyarok közül 12 honvédnak szétszaggatott holttestét találták meg. Közöttük volt kedves barátom, Alex szakaszvezető a 4. század írnoka is. Ekkor még nagyon sokan hiányoztak, de aznap nem is kerültek elő. 8 órakor felszólították a 3. és 4. századot, hogy 10-10 honvéd jelentkezzen önként a városba mentési munkálatokra. E húsztagú társaság Vass hadapród őrmester vezetésével elment. A repülőgépek egész nap szálltak felettünk. Riadót csak a bombák jelezték… 11h 15-kor fájdalmas hírt közöltek. A bátor kis csoport egy légiakna martaléka lett. 11 órakor befelé igyekeztek s egyszercsak elkezdtek hullani a bombák. Vass hadapród úr maga köré gyűjtötte a fiúkat. Be akartak velük futni a kaszárnya óvóhelyére. Már ott futottak a bejárattól kb. 50 m-re, mikor egy légiakna telibe találta őket. 19-en meghaltak s csupán Schüller tizedes került súlyos sebesüléssel a korházba. Sok jó barátom ott maradt. Szótlanul vártuk az eseményeket. Nemsokára behozták a halottakat az udvarba. A második emeletről tekintettünk le. Ott állt a plattos-kocsi a holtakkal és úgy nézett ki felülről, mint egy piszkos rongyhalmaz. Lesiettünk a lépcsőn és megrendülten néztük a roncsokat. – Apróra szaggatott emberi részek. Itt egy kéz, középső ujja letépve, ott egy fej, tele véres csíkokkal, amott egy láb, csontja kitörve és a bakancs nincs rajta. Véres húsdarabok, véres rongycafatok. Összeszorult torkunk és csaknem könnyeztünk… – Virágzó életüket, idegen földön, a legszebb korban tépte szét az akna.”
Eddig a drámai beszámoló, erről az embertelen bosszúról, amire nem lehet mentség a nácik megannyi gaztette se. Ez a rémtett is arra figyelmeztet minket, hogy milyen könnyen elveszíthetjük az erkölcsi fölényünket, még akkor is, ha az igazság a mi oldalunkon van, de szabadjára engedjük legaljasabb ösztöneinket! És ez bizony már nemcsak a háborúról szól.
