Szeretem a különös egybeeséseket. Ma is ezt történt. Merthogy hamvazószerda van, az év egyik legszigorúbb böjti napja, másrészt pedig a szerelmesek is ma ünneplik magukat, egymást, a szerelmet, hiszen Bálint nap is van. Két egymástól merőben eltérő ünnep, s van egy olyan sanda gyanúm, hogy többségünk – a korábban születettek – inkább csak az elsőt ünneplik.
Holnap ne egyél húst, hamvazószerda van, figyelmeztettem egyetemista fiamat, mint annyi éve mindig. Amikor óvodás, iskolás volt akkor is mindig megbeszéltük, hogyha az étkezdében véletlenül húsos étel van ebédre, ő csak a levest és a köretet fogyasztja el. Egyszer töredelmesen bevallotta, hogy reggelire szalámit evett, s csak később jutott az eszébe, hogy nem lett volna szabad. Megnyugtattam, ez nem bűn, hisz nem tudta, vagy egyszerűen elfelejtette, hogy tilos.
Viszem tovább, amit otthon láttam, éltem meg. Gyermekkoromban, még az átkosban, mindig odafigyelt arra az édesanyám, hogy soha még véletlenül se kerüljön húsféle az asztalra ezen a napon. Nagyobb gondok az iskolai menzán akadtak, ahol bizony sokszor csak azért is pörköltet készítettek hamvazószerdán… Ilyenkor ki szoktam hagyni az ebédet. Persze, a hívő szakácsnők azért megtalálták a módját, hogy ezen a napon valami „ehetőt” főzzenek. Hála az égnek, ma már a legtöbb közkonyhán ilyenkor eleve tésztaféléket szolgálnak fel.
Kicsit elrugaszkodva a mai naptól, fontos, hogy az eszünkbe jusson, a nagyböjt a bűnbánás ideje. Valójában bele kellene néznünk abba a bizonyos tükörbe, amiben önmagunkat, cselekedeteinket látjuk viszont. Cseppet sem kellemes és szívmelengető dolog, elvégre ki szeret szembesülni hibáival, netán háborgó lelkiismeretével? De nem árt, ha megtaláljuk azokat a bizonyos korlátokat, mettől meddig mehetünk el. Mi az, ami még megengedett, és mi az, ami már nem fér bele emberi mivoltunkba?
A ma állandóan rohanó emberének strapás, munkás dolog a böjt, a legtöbben ezért aztán a mai hústilalmi nappal le is tudják az egészet. A kereső emberek, az élet igazi értelmét kutatók azonban minden nap találnak egy kis időt az elcsendesedésre. Ahogy eleink is, akik számára ez az időszak az örökös imádkozás, a keresztutak és a visszafogottság ideje volt. A konyhában is, hiszen tavasz felé már nemigen volt miből ételt varázsolni. A húsvétra eltett sonkához pedig a világért sem nyúltak volna. Milyen nagy boldogság volt az felvágni a nagyszombati feltámadás után! Ők még tudtak lemondani, türelemmel várni, vágyakozni, megbecsülni a jót, amit mi már mintha elfelejtettünk volna.
Nekünk ma minden kijár, nekünk ma mindenhez és mindenre jogunk van. Arra is, hogy szemrebbenés nélkül megbántsunk másokat, sőt mi több, átgázoljunk, átcsörtessünk embertársainkon. Vajon eszünkbe jut-e néha, akár most, a böjti időszakban, hogy az utóbbi időben hány embernek tettünk rosszat? Mert eleink nagyon bölcsen pont ebben az időszakban békültek ki haragosaikkal, hogy tisztán várhassák a Megváltó feltámadását. Ha úgy tetszik az újjászületést, a tavaszt, mert ők még a természet rendjéhez igazodtak és hitük volt számukra az iránytű. Nekünk vajon mi kellene ahhoz, hogy belenézzünk abba a bizonyos tükörbe?
